Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Dreamers 2. rész (Taekook ff.)

2 hét múlva

Taehyung szemszöge:

„A vad vágyak tengere hívja tutajom a viharba,

S én sírva, tehetetlenül szállok a rengeteg hullámba.

Nem érzem, hogy valaha is kikerülök e rossz álomból,

Csak remélem, partot érek valaha."

„Vágyom Rád teljes szívemből,

Testem megremeg érintésedtől,

S ha egy nap csókkal hintenéd ajkamat,

Minden rossz emlék szívemből kiszakad,

Csak Te lennél és én a világ közepén,

És soha többet nem néznék a múlt felé."

„Sebzett őzként baktatok vérző szívvel s lábbal,

A végtelen erdő sötét, fényt is oly rég láttam.

Hol bujkálsz, te rejtélyes idegen,

Ki egy szimpla öleléssel

Bekötnéd sebemet?"

„Oly messze vagy tőlem szerelmem,

Hogy szívem a tátongó mélységbe esett.

Kivenni onnan senki sem tudja, csak te,

Megteszed ezt egy nap értem?"

Fejcsóválva nézegetem füzetembe firkált versikéimet, melyekből reméltem, hogy néhány dalszöveget tudok majd alkotni, de újra átolvasva őket csak enyhe fintor kúszott végig arcomon, hogy mennyire szánalmas, nyálas ömlengéseket vagyok képes produkálni. Még csak dalszöveg-írásra sem vagyok képes. Nem elég, hogy a testi-lelki állapotom miatt a manager szabadságra küldött, még csak alkotni sem tudok. Már a média is észrevette, mekkora gáz van.

„Kim Taehyung depressziós?"

„7 fős fiúbanda, mely inkább már csak 6"

„Hova tűnt V mosolya?"

Rajongók ezrei találgatják a bajomat, shippelnek össze kismillió emberrel (köztük egyel néha helyesen is), és nem kevesen már a távozásomat szorgalmazzák. És lehet igazuk van.

A legutóbbi próbán konkrétan összeestem, az éneklésbe már nem tudom belerakni azt a szenvedélyt, amit korábban, és a nyilvános szerepléseken sem bírom már magamra erőltetni a műmosolyt. Lehet abba kellene hagynom...

Ágyamról felkelve meggyújtottam a szobámba szerte szét elhelyezett poharas illatgyertyákat, és bekapcsoltam hőn szeretett LED-égősoraimat is. Visszafeküdtem ülőhelyzetbe ágyamra a háttámlának dőlve, és jól bebugyoláltam magamat kedvenc pokrócomba. Az éjjeliszekrényemen levő teámba belekóstoltam. Mindez nagyon idillikusnak tűnhet, de hiába. Ezek a dolgok, melyek egykor nyugalmat és békességet adtak nekem, nem segítenek. Pláne most, hogy tudom, bármelyik pillanatban hazaérhet. A szívem egyszerre örül és bánkódik. Már több, mint két hete nem láttam, és irtóan hiányzik. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a közelsége csak még jobban feltépi sebeimet. Jin és Hopi mentek ki érte, bizonyára hamarosan megérkeznek, és akkor nekem erősnek kell maradnom. Még így is, hogy minden porcikám sajog a fájdalomtól. Néha elkap a szédülés, a kezem nagyon gyakran remeg, és a hányinger sem kímél olykor. Enni még mindig nem bírok. Múltkor amikor tükörbe néztem, én magam is megijedtem, milyen szinten látszik rajtam, hogy ki vagyok. Remélem, Kook nem nagyon fogja szóvá tenni. Amilyen aggódó és törődő tud velem lenni néha...