Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

A Változás Szimfóniája 1. rész (Taekook ff.)

Taehyung szemszöge:

Kíváncsian figyelem a mellettem elsuhanó tájat, habár nem sokat látok, mert legjobb barátom 160-al hasítja az autópályát, így leginkább csak vízszintes csíkokként látom az erdőt alkotó fákat. Lassanként felkel a nap, és az ég elkezd világosodni. Szótlanul ülünk egymás mellett. Ő inkább a vezetésre figyel, engem pedig a fáradtság és a gondolataim foglalnak le. Nem szeretek korán kelni, de egy szavam sincs, ha már egyszer kocsival visznek.

Jungkook karmester. Már gimis korában is szenvedélye volt a klasszikus zene, amit sosem értettem meg. Oké, ének órán voltak jók, de úgy összességében sosem fog meg. Őt viszont igen. Öröm volt nézmni, olyan nagy érdeklődést fordított felé. Néha szünetekben is csak elővette a kottát, és a kezdetleges módszereivel megpróbált vezényelni. Az osztálytársaink csak kiröhögték vagy megmosolyogták, miközben bizonyára nem a megbecsülés és a tisztelet lakozott a szívükben. Engem viszont nagyon megfogott, és erőt adott, hogy én is találjam meg a jövőmet, a hobbimat, amit végül is a táncban leltem meg. Így utolsó évben míg a többiek a matekot vagy a törit magolták és izgultak a pontszámuk miatt, mi ketten a hobbinkban mélyedtünk el és a felvételi vizsgákra készültünk leginkább. Talán ez volt a közös bennünk. Meg az, hogy első pillanattól kezdve megtaláltuk a közös hangot. Mindketten lelkizős, érzékeny típusok vagyunk, és megmelegszik a szívem, valahányszor eszembe jutnak az éjszakába nyúló beszélgetéseink. Egyetem alatt ez nehezebb lett, mert elfoglaltak voltunk, de akkor is, legalább kéthetente igyekeztünk összehozni egy találkát. Ő Busanban nőtt fel, de már gimis koárban kolis lett Szöulban, és így maradt ez egyetem alatt is, így legalább egy városban léteztünk.

-Mindjárt ott vagyunk, ne aggódj -néz rám egy pillanatra, és teszi kezét combomra, majd mintha tűzbe nyúlt volna, el is kapja onnan.

-Ne haragudj -mondja bűnbánóan, de nekem csak arra volt ez jó, hogy felébredjenek bennem a kellemetlen emlékek.

„-Taehyung, én tényleg nem tudom már nem kimondani. Szeretlek! Szívből, szerelemből.

....

-... maradjunk csak barátok...

...

-Elfogadom, hogy nem érzel így felém, csak kérlek, adj egy is időt nekem!

...

-Köszönöm, hogy az érzéseid miatt nem adod fel a barátságunkat."

Egyszerűen a mai napig kísértenek ezek a mondattöredékek. Nem tudom, mit kezdjek vele. Nagyon tisztelem azért, hogy elém mert állni, és elmondta az érzéseit. De akkor és ott egyszerűen lefagytam. Szerettem a társaságát, a humorát, a törődését, a gyengédségeit. De soha nem gondoltam rá úgy, mint pár. Nem képzeltem el sohasem, hogy átkarolja a derekamat, hogy megcsókol, vagy hogy együtt csinálnánk... azt. Ezért utasítottam el. Nagyon féltem, hogy emiatt tönkremegy a kapcsolatunk. Hogy ő nem tudja félre tenni a szerelmét, én pedig ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni. Szerencsére nem így lett. Egy hétig nem beszéltünk, de utána személyesen keresett meg, és megígérte, soha nem fog semmi félreérthetőt tenni, és elfogadta a helyzetet. Sokkal fontosabb nekem annál, hogy emiatt megszakítsa velem a barátságot. Az elején feszült volt a légkör, főként miattam, de lassanként feloldódtam én is, és most már ugyanolyan a helyzet, mint régen. Ezeket a töprengéseimet leszámítva. Mert most már akaratlanul is eszembe ötlik, mi lenne, ha mi egy pár lennénk. Folyamatosan jönnek elém a képek, a fantáziák, és valami melegség tölti el a mellkasomat ilyenkor. De kétlem, hogy ezek valós érzelmek lennének. Különben magamtól kezdtem volna el vonzódni felé, nem kellett volna annak a vallomásnak meglennie. Most csak összezavarodhattam biztosan, és ezért jut folyton ő az eszembe. Tudom, hogy nem vagyok egy erős személyiség, és mindig kell egy kapaszkodó, egy személy, aki mögöttem van és támogat. És hát az utóbbi időben Jungkook volt itt nekem mindig, ezért érezhetem azt, amit. Ezek nem valós érzések, és nem is lehetnek azok. Egyébként is, mit szólna, ha előállnék, hogy mégis szeretem? Nem hiszem, hogy ezek után komolyan venne. „Fejezd be az agyalást, Taehyung, mert megint túlgondolod a saját agyadat, és persze, hogy a végére teljesen összezavarodsz!" -verem magam fejbe magamban.