Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Bukott angyalok (Taekook ff.)

... Valamikor a távoli jövőben, ami talán nem is olyan távoli... Egy sokkal rosszabb világban....

- Megjöttem -kiáltotta el magát Jungkook, amikor belépett a panellakásba. Cipőjét levetve a nejlontáskát továbbra is kezében tartva lépett a nappaliba, ahol szerelme állt, kezében egy papírt olvasva. A rajta lévő fehér, bő, hosszúujjú póló és szürke melegítő nadrág hangsúlyozta karcsú, törékeny alkatát. Feltekintett az újonnan érkezettre, de tekintete nem sugározta a korábban annyiszor tanúsított vidám izgatottságot.

- Szia, Édes -lépett hozzá, és csókolta meg ajkait. A papírt már csak egyik kezében tartotta, a másikkal kedvese felkarjára simított.

- Te is megkaptad? -kérdezte egy szomorú mosollyal Jungkook.

- Igen -felelte szomorkásan Taehyung, majd hangosan olvasta fel: - „... az Ön által képviselt nézetek és identitás végett cégünknek nem áll módjában továbbra is Önt alkalmazni..."

A fekete hajú szomorúan sóhajtott egyet, majd homlokon csókolta a nála kicsivel alacsonyabbat.

-És te mindent el tudtál intézni?

-Igen.

-Ott is mindent megkaptál?

-Szerencsére igen -mutatta felé a zacskó tartalmát. -Szerinted ennyi elég lesz kettőnknek?

-Szerintem igen -bólintott.

-Akkor jó. Sajnos már csak ennyire volt pénzem, a harmadik félét már nem tudtam megvenni.

Ezt követően beállt kettőjük között a csend.

-Biztos, hogy ezt akarjuk, Jungkook?

-Van más választásunk?

Felváltva bizonytalanodtak el mindig: hol az egyik, hol a másik. De valahányszor felmérték lehetőségeiket, csalódottan kellett konstatálniuk: elfogyott a remény. Nincs. Megszűnt lenni. A bankok befagyasztották megtakarításaikat, munkahelyükről immár mindkettőjüket kirúgták. A család egyből kitagadta a két fiút, és a barátok sora is szépen megritkult, amikor kiderült, hogy szeretik egymást. Külföld sosem jöhetett szóba, mert még a mozgásuk is korlátozva volt. Meg voltak bélyegezve, halálra voltak ítélve.

-Igazad van -hajtotta le szomorúan fejét Taehyung. -Csak attól félek, hogy ettől a pokolra fogunk jutni -gyűrögette pólója szegélyét. Mindig is hitt Istenben, és tisztában volt vele, hogy az, amit tenni készültek, megbocsáthatatlan tett egy keresztény ember szemében.

-Akkor együtt fogunk odajutni. Érted még azt is bevállalom, és ha csak ott lehetünk egymásé, akkor meghozom az áldozatot -simított szerelme arcára. -És ki tudja, lehet nem is az vár ránk Odaát-gondolkodott el. A barnahajút meghatotta ez az elszántság, szemei bepárásodtak, és a papírlapot a földre ejtve karolta át derekánál Jungkookot.

-Akkor felváltva fogjuk ülni a pokol trónusát -hintett egy leheletnyi puszit párja állára. – Fájni fog? -kérdezte kis szünet után aggódva, ezzel is utalva korábbi kudarcaikra. 

-Nem, ez biztos nem fog...

Valahányszor át akarták lépni a halál kapuját, mindig inába szállt a bátorságuk, mert az életösztön valahol ott bujkált lelkük mélyén. Élni akartak és szeretni. Szeretni és szeretve lenni. Aztán hamarosan újra csalódniuk kellett a világban. Egy újabb hír a jogaik folyamatos megnyirbálásáról, vagy egy újabb gyűlölködő ismerős. És ugyanott tartottak. A mókuskerék körbeért, és tekerhettek újra körbe.

A sínen dübörgő tehervonat dudálása és a pengék karcsú éle bár elijesztette őket, de ez most másképp volt. Bár a bizonytalanság még ott volt bennük, sokkal határozottabban ott volt bennük a vágy, hogy itt hagyják ezt a világot.