Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Game over 2. rész (Taekook ff.)

Hallotta, ahogy a csengő megszólalt a lakásban, ami még nemrég az ő otthona is volt. A szokásos pár másodperces csendet követően nyílt az ajtó, és Jungkook egy számára ismeretlen sráccal szemben találta magát.

-Szia, miben segíthetek?

-Sz-szia! Taehyung itthon van?

-Persze, gyere beljebb -invitálta be kedvesen a fekete hajút. -Egyébként Jaebum vagyok -hajolt meg előtte, mire Kook is így tett, elmotyogva nevét.

Végignézett a számára még idegen fiún, és eddigi szomorú kedve még rosszabb lett, amikor konstatálta, mennyire is csinos a vele szemben lévő. Lelkében a féltékenység lángja soha nem látott hévvel lobbant fel, de ebbben a helyzetben ez inkább félelmet, mint haragot generált.

-Taetae, téged keresnek -kiáltotta el magát Jaebum, és Jungkook szíve még jobban összeszorult, hiszen eddig csak ő hívta így őt.

Az említett személy kilépett az előszobába, majd teste megfeszült, amint meglátta vendégét.

-Itt hagytál valamit, Jungkook? -kérdezte kétkedve, mert nem gondolta volna, hogy egykori lakótársa ezen kívül bármi miatt is visszajött volna ide.

-Tudnánk beszélni, Tae? -kérdezte halkan.

A fiatalabb csak halványan bólintott, de Kook leolvasta tekintetéből a bizalmatlanságot és szomorúságot, így csak még jobban bepánikolt, hogy immár semmi esélye jóvá tennije vakságát.

-Rendben, gyere -invitálta a nappaliba Tae Kookot, próbálva közömbös hangnemet megütve, nem nagy sikerrel.

A szőkésbarna hajút nagyon megviselték a történtek. Első perctől kezdve megfogta valami Jungkookban, és számára ez szinte szerelem volt első látásra. Azonban mindig is bizonytalan és félénk típus volt, így nem merte volna soha bevallani érzéseit. Inkább csak finomabb utalásokat tett. „Ha ő is hasonlóképp érez, észre fogja venni ezeket az apró jeleket."

Mindig is önmagát adta: az optimista törődő énjét, a szeretettől túlcsorgó valóját. A reggel kómásan felkelő Jungkookot mindig egy forró teával köszöntötte, főzött és mosott rá, és ha szomorú volt, mindig igyekezett felvidítani, vagy legalább megvigasztalni. Neki ezek sosem voltak terhek, mert ő így igyekezett kifejezni a szeretet. És ezek a dolgok vitték rá Jungkookot arra, hogy -bár tudat alatt, tiltakozása ellenére, de- beleszeretett a fiatalabba.

Sokként érte, amikor egyik pillanatról a másikra az apartman egyedüli lakója lett, és barátja nem válaszolt egyik megkeresésére sem. Automatikusan is önmagát kezdte el vádolni, és hát igen, volt, hogy a borotvapengét nem éppen rendeltetés szerűen használta. De ez csak az elején volt, és később realizálta magában a dolgokat, hogy talán mégsem ő mindig a hibás.

Hiányzott neki Jungkook. Az idősebb határozott jelleme, kedvessége mindig is szebbé varázsolta a napjait. A külsejéről pedig ne is beszéljünk: Taehyungot lenyűgözte Jungkook kinézete, és sokszor bambult el lakótársa bámulásába, amit Kook is észrevett már. És akkor ne is beszéljünk arról a tenger sok jelenetről, amikor mindketten kínos szituációba kerültek.

Leültek a kanapéra.

-Tudod, azt hiszem tényleg itt hagytam valamit -kezdett bele hosszabb hallgatás után Jungkook, majd Taehyung érdeklődő tekintetét meglátva folytatta. -Téged.

Taehyung továbbra sem válaszolt, várta a folytatást.

-Bocsáss meg nekem -suttogta remegő hangon Jungkook, miközben utat engedett eddig visszatartott könnyeinek.

Tae nagyon jó emberismerő volt. Tisztában volt Jungkook önmagában zajló küzdelmeivel és viaskodásaival. Sejtette, legalábbis inkább remélte, hogy egyszer a fiú majd végre felismeri az igazi önmagát. Most, hogy látta a megtört, de önmagát felismerő Kookot, meghasadt a szíve, de ugyanakkor nagyon is örült ennek. Szíve szerint azonnal átölelte volna, és nyugtató szavakat súgott volna fülébe, de inkább továbbra is próbálta a higgadtságot és semlegességet sugározni.

Jungkook közben leszállt a kanapéról, és Taehyung elé térdelt le, miközben még továbbra is sírdogált. Tekintetét a fiúra vetette, aki miatt rájött a másságára. Két kezét Taehyung térdeire helyezte, és ujjaival cirógatni kezdte azt.

Nem kellettek nekik szavak ahhoz, hogy tudják, mi történt. Taehyung tekintetéből Jungkook látta, hogy a fiatalabbik mindent tud, Kook pedig tisztában volt Tae őfelé érzett szerelmével.

-Adnál nekem még egy esélyt? -nézett fel reménykedve. Taehyung tekintetéből eddig nem sok mindent tudott kivenni, emiatt is félt, hogy már elkésett.

Taehyung kicsit még hezitált magában. Nehezen tudott megbocsátani az embereknek, és a bizalmával még kevesebbeket ajándékozott meg. Ugyanakkor tudta, hogy ha most nemet mond, azzal csak mindkettőjüknek újabb sebeket ejt a szívén. És hát ez az egy hónap sem halványított a fekete hajú felé érzett szerelmén és vágyán.

Jobb kezével az előtte térdelő arcára simított, aki automatikusan bújt bele az érintésbe, és szemeiből most már örömkönnyek elegyedtek a korábban bűnbánat és szomorúság okozta sós cseppekkel.

-Sosem tudtam igazán haragudni rád -mosolyodott el halványan Taehyung.

-Köszönöm -suttogta Kook. Hosszú pillanatokon át szemeztek egymással, ami kezdett egyre kínosabbá, mégis szívmelengetővé válni.

-Ömm, nem vagy éhes? -szakította meg elsőként a szemkontaktust az idősebb. Jungkook hevesen kezdett el bólogatni, hiszen az elmúlt napok gyötrelmeiben nem sok falatot tudott letuszkolni a torkán. -Akkor gyere, főzök valamit magunknak.

Azzal mindketten felálltak. A szőkésbarna hajú már készült volna kilépni a helyiségből, amikor Jungkook megragadta a csuklójánál fogva, és magához rántotta. Egy pillanatra mindketten meglepődtek, de a feketehajú a pillanat töredéke alatt rendezte sorait, és döntötte el, mit is fog tenni. Soha nem látott határozottság uralkodott el rajta, és tudta, mit akar tenni: szeretni. Szeretni azt a fiút, akitől ő  mindig is csak szeretetet kapott. Érezni akarta a másik boldogságát, látni akarta a mosolyát.

Két kezét Taehyung arcára tette, és hüvelkyujjával a szeme alatti bőrfelületet kezdte el cirógatni, miközben ajkait lassan a másikéhoz nyomta. Soha nem érzett izgalom és boldogság érte, mikor végre megcsókolhatta.

Az elején Tae nem reagált semmit, és Jungkook már készült elválni tőle, hogy zavartan kérjen bocsánatot a másiktól, miközben elássa magát szégyenében. De a fiú időben kapcsolt. Egyik kezét az idősebbik mellkasára, a másikat lapockájára helyezte és ő is elkezdte mozgatni ajkait.

Bár az ő történetük nem egy tragédiákkal és drámákkal teletűzdelt regény, mégis most, hogy egymásra találtak, semmi sem tudta már megakadályozni, hogy első csókjukat ne könnyek közt tegyék meg. Mikor már elfogyott mindkettőjüknél a levegő, szorosan bújtak egymáshoz, nem szólva egy szót sem. Itt sem kellettek már szavak. Annyira ismerték egymást, hogy nem kellett ahhoz beszélniük, hogy tudják, mit is éreznek.

Valahogy ilyen az igaz szerelem talán. Amikor nem kellenek a szavak, a szerelmes monológok, hanem elég egy-egy mély tekintet, egy apró arcmimika, egy finom érintés csupán, és azzal mindent ki tudunk fejezni a másik felé. Bárcsak egy ilyen szerelem adatna meg mindannyiunknak! 

--------------------------------------

Hát, még ilyen sem volt, hogy egy folytatás megírásához két hét kellett😥😅

Egy vallomással tartozom nektek. Kicsit kezdem azt érezni, hogy kifogyott belőlem az a lendület, ami korábban heti rendszerességgel ihletett meg a részek megírásához. Bár még nagyon sok ötletem lenne, azokban egyre kevesebb fanátziát látok, így lehetséges, hogy egy-két történet, és befejezem ezt a könyvet. 🙄🥺😩De ha bárkinek van még ötéete vagy kívánsága, az nyugodtan írja meg nekem. Lehet, hogy a "megrendelésnél" talán sokkal jobban tudom magamat motiválni.😋😂

Hogy vagytok, hogy bírjátok ezt az őrült világot? 😄

Élvezzétek a napsütést meg meleget, és boldog Húsvétot mindenkinek!😊😘🐰🐰🐰