Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Álarcosbál (Taekook ff.)

Jungkook szemszöge:

Álarcosbál... Elegánsan öltözött egyetemisták, kiknek arcát maszk fedi el. Kinek csak a szemét és orrát (mint ahogy az én esetemben is egy fekete-ezüst színű maszkkal), kinek a teljes arcát, míg mások esetében csak a száj van szabadon hagyva. Sürögnek-forognak az emberek, a fekete zakók, fehér ingek és a különböző, gyakran rikító színekben pompázó estélyi ruhák. Önfeledt párok merülnek bele a keringő hol lágy ringásába, hol szenvedélyes pörgésébe. Kecses mozdulatok, lágy érintések, apró kacajok és suttogások, miközben azért egy-egy félrelépés is meg-megjelenik. Az egész tér megelevenedett, és egy mozgó motor, gépezet világát tetszik láttatni. A gondolatok világát.

Csendesen ülök a hall egy eldugott sarkában, miközben érdeklődően figyelem a történéseket. Szeretem az embereket megfigyelni, annyi mindent árul el róluk már csak az, hogy miként táncolnak, hogyan bánnak a partnerükkel. Imádom ezeket a következtetéseket levonni, miközben történeteket találok ki róluk, és ezzel egy teljesen más univerzumba lépek be: a lelkem által írt regénybe.

Joggal felteheted a kérdést: miért csak ülök? Miért nem veszek részt a táncban? Miért nem akarom megismerni az embereket közelebbről, ezáltal még valósabb következtetéseket levonva róluk, mint itt ücsörögni. Az elején én is táncoltam. Két vagy három emberrel is, mind fiúkkal. De a már kezdetben is csökkent lelkesedésem nagyon hamar elpárolgott. Nem akartam senki újat megismerni. Nem akartam kérdéseket feltenni, érdeklődő lenni. Nem akartam, hogy lelkemet újból eufória hassa át, mert tudtam, mi lesz a vége. A lufi kipukkad, az érzések a burokból kikerülve védtelenül dideregnek a sötét, tátongó űrben, miközben a lelkem csak tovább hasad ezernyi darabra. Nem! Elegem volt ebből. Amióta Ő elhagyott (vagy én hagytam el őt?), már nem akartam ismerkedni. Elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy bár mindig felkeltettem az emberek érdeklődését, a pillanatnyi lelkesedésük hamar tova szállt közönyt, érdektelenséget és hazugságok százait hátrahagyva. Miközben égtem a vágytól, hogy valaki előtt kitárhassam a valódi énemet, gondosan lakat alá tettem szívemet, hogy nehogy megsérüljön újból.

-Jungkook, hát te? Nem jössz táncolni? -jött oda hozzám legjobb barátom, levéve magáról maszkját egy percre.

-Nem, Jimin, és nem is fogok -sóhajtottam fel fáradtan. Ő helyet foglalt mellém, majd vállamra simított.

-Ennyire kedvetlen vagy? -kérdezte szomorkásan, szája szélét húzva. -Figyi, a Szőke Herceged is itt van. A terem másik oldalán ül és arra vár, hogy VALAKI felkérje őt is táncolni... -nézett mindent tudóan szemeimbe.

Frusztráltan vettem egy mély levegőt és fújtam ki, miközben megpróbáltam rendezni gondolataimat.

-Nem fog menni Jimin.

-Mármint a tánc nem, vagy...?

-Mindkettő. Próbáltam, már táncoltam fiúkkal ma este, de nagyon hamar meguntam. Nem akarom, ez most nekem nem megy. Ami meg őt illeti meg... Nem tudom. Nagyon édes srác, és imádom a személyiségét. De még nem vagyok kész egy kapcsolatra. Nem engedtem el Őt sem teljesen, és addig még csak megpróbálni sem szeretném vele, mert azzal mindketten sérülnénk, főleg a szőkésbarna hajú.

-Értelek -néz rám barátom. -Mindenesetre, ha esetleg ő kérne téged fel, ne utasítsd vissza! Tudod, hogy nagyon rosszul esne neki.

Halványan bólintottam, majd míg barátom szökdécselve ment vissza a tömegbe partneréhez, én ismét gondolataimba süllyedtem vissza. Azonban próbálva érzelmeim kusza szövevényeit figyelmen kívül hagyni, igyekeztem a zenére koncentrálni, mely valahonnan nagyon ismerős volt. A szám vége felé azonban valaki elém állt, ami miatt felemeltem az eddig a padlót vizslató tekintetemet.