Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Emlékezetes futás 1. rész (Taekook ff.)

Taehyung szemszöge:

„-Nagyon boldog szülinapot, Jungkook! -nyújtom át neki az ajándékát.

Ő megölel engem, majd köszönetmondás után kinyitja a dobozt, amiben az a könyve van, amiről már annyi ideje áradozott nekem.

-Nagyon-nagyon köszönöm, Taehyung! -lelkesedik be, majd arcomra puszil, amitől mindketten elvörösödtünk, de hogy ne legyen a helyzet kellemetlen, témát váltottam. De az a jóleső érzés megmaradt bennem a búcsú pillanatáig. Akkor nagyon szorosan megöleltük egymást, mintha utoljára találkozhattunk volna. Csak hónapokkal utána jöttem rá, hogy az volt az utolsó nap, amikor még barátok voltunk."

Minden erőmet összeszedve futok, miközben a fülemben kedvenc együttesem száma, az IDOL dübörög. Erőt ad, és egyfajta ritmust, ami mellett nem tudom abbahagyni a futást. Orromon beszívom a levegőt, majd számon egy erőteljes szusszantás formájában fújom ki. Így nem fog szúrni az oldalam. Pólóm és pulcsim izzadtságomtól hátamra tapad, ami eléggé kellemetlen, pláne ebben a hideg időben. Lábam sajog a megerőltetéskor, ugyanakkor visz előre, ösztökél, hogy haladjak, rohanjak, élvezzem a sebesség okozta eufóriát, még ha az nem is olyan erős futásnál. A jól ismert utcán haladok keresztül. Nem szeretek erre menni, mert felkavar bennem nagyon sok mindent. Ugyanakkor ahhoz, hogy a domb tetejére felérhessek, erre tudok csak menni.

Elfutok a buszmegálló mellett, amikor a telefonom a következő számra vált. ON. Általában ez az egyik zene, ami a legjobban hatása alá tud vonni, de most, amikor az Ő háza előtt haladok el, ez sem elég, hogy elfelejtsem az emlékeket. Egykor a kapuban ácsorgó németjuhász farok csóválva köszöntött, most azonban mintha betörő lennék, esett volna nekem. Ő is ellenem fordult.

Öt év. Öt éve, hogy nem jártam ott, öt éve, hogy legutoljára öleltük át egymást. És én naiv akkor még nem is sejtettem, hogy cserben fog hagyni.

A mai napig emlékszem az első közös emlékünkre alsó tagozatból. Eleinte nagyon féltem a közelébe férkőzni. Népszerű volt, okos, tehetséges, és nem éreztem magamat egy szinten vele. Aztán egy téli közös hógolyócsatában valahogy egymásra leltünk, és onnantól kezdve egyre több időt töltöttünk el és játszottunk közösen a szünetekben, napköziben.

De akkor elszólított a szüleimet a kötelesség, és Busanból Szöulba költöztünk. Nem volt könnyű itt hagyni a várost, ahol tíz éves koromig éltem. Viszont eldöntöttük, hogy ha visszajövünk a rokonainkat meglátogatni, mindig fogunk találkozni. És azok a közösen töltött órák felejthetetlenek voltak. Utána napokig fel voltam spannolva, és melegség töltötte el a szívemet. De egy idő után ritkábbak lettek a találkozások. Akkor én naiv annak tudtam be, hogy nagyon elfoglalt. Elvégre nagyon sok időt vett el tőle a sport. Akkoriban kezdett el komolyabban foglalkozni a kézilabdával. Legutolsó találkánkon elkísértem többek között a meccsére. Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem.

Aztán eltűnt. Nem válaszolt semmire, eltűnt az életemből. Akkoriban ő volt az életem legstabilabb pontja.

„-Még mindig hiányzik?

-Igen, Hobi. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Rohadtul hiányzik.

-Lehet, hogy megkövezel, amit mondani fogok. De már négy éve, hogy nem találkoztatok. Nem lehet, hogy te többet is érzel felé barátságnál?

-NEM! -mondtam határozottan, majd fél percnyi szünet után hozzátettem. -Vagy igen?"

Akkor gondolkodtam el, és ismertem be, hogy szerelmet éreztem felé. Jungkook nagyon is jól nézett ki, és az utolsó években sok izmot is felszedett, és nemegyszer megbámultam. De akkor még nem sejtettem, legalábbis nem ismertem be a másságomat, de utólag visszagondolva ez csakis szerelem lehetett. Elvégre miért sóvárognék még most is utána? Ő volt az első fiú, akibe szerelmes voltam. De ez nem változtat semmin, ettől nem lesz könnyebb, sőt!