Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Pen pal 4. rész (Taehyung ff.)

Adam szemszöge:

Egész délután sírtam a vendégszobában. Kívülről talán úgy tűnhet, mint amikor egy kisgyerek bömböl, hogy nem kapta meg a nyalókát. De ennél többről van szó. Nem lehet leírni. Érzem, hogy a rossz, depresszív énem megint kezd visszatérni. Bármennyire nem akarom, törnek elő a negatív gondolatok, hogy senkinek sem kellek, hogy sose lesz igazi szerelemben részem, hogy egyedül fogok meghalni. Minek is kellenék bárkinek a kinézetemen kívül? Tae is, miért nem próbálja meg legalább a távkapcsolatot? Pedig, ha tudná, hogy az nem is úgy lenne, ahogy ő gondolja. Miért van az, hogy mindig az elérhetetlen emberekbe szeretek bele? Utálom magamat emiatt, és ha hazamegyek, ezért bűnhődnöm is kell. Most nem akarom, mert nem akarok jelenetet rendezni, plusz egy bekötött csukló túl feltűnő lenne.

Már egy öt órája ülök itt benn, és sokat agyaltam a dolgokon. Nem akarok erőszakos lenni, és ha ő nem akarja, nem tudok mit tenni. El kell engedned, Adam!

Ajtómon kopogtak.

-Adam, kérlek engedj be, meg kellene beszélnünk a dolgokat...

Kinyitom a falapot, és a fiú meghökkent, gondolom a kisírt szemeim miatt.

-Nincs mit megbeszélni, Taehyung. Elfogadom a döntésedet. Nem akarom a barátságunkat szétrombolni. Talán így a legjobb.

-Köszönöm, Adam -hajolt volna ajkaimra, de ujjaimat szájára tapasztottam.

-Ezeket pedig engedjük el... Úgy nem fogom tudni a szerelmemet elengedni, ha közben a tetteinkkel reményt ébresztek magamban. Így mától kezdve itt fogok aludni.

-De...

-Így lesz a legjobb mindkettőnknek. Kérlek, ne akarj még jobban összetörni -kezdek el újból sírni.

-Hé, ne sírj, drága -kezd el csitítani. Átölel derekamnál fogva, fejemet pedig így vállának dönthettem.

-Biztosan van valaki a te országodban is, aki neked való csak, nem találtál még rá. Egyszer még hálás leszel nekem, hogy így történtek a dolgok.

Megrökönyödve bontakozok ki öleléséből.

-Hálás? Hogy nem teljesült be a szerelmem? Taehyung, még soha nem szerettem szerelemmel embert annyira, mint téged. Én nem esek olyan könnyen szerelembe akárkivel. De felesleges erről beszélnem. Igazi szerelemnél nem lenne akadály a távolság sem. Mert mindig van megoldás minden problémára -azzal otthagytam meglepett hyungomat, hogy összeszedjem az ágyneműmet.

Nagyon nem könnyű most, de akkor is meg kell makacsolnom magamat. Már most hiányoznak Taetae érintései, csókjai, de túl kell lépnem rajta. Minden telhetőt megteszek, hogy a barátágunk ne menjen tönkre. Ha kell, akkor a boldogságomat áldozom fel érte, csak Ő legyen boldog!

Éjszaka nem tudtam aludni. Hiába ölelgettem a párnámat, takarómat, nem segített semmit. Aztán unalmamban elkezdtem a telefonomon nézegetni a Taevel közös képeinket. És megint eltörött a mécses, főleg egy-egy képnél, amikor éppen csókolóztunk. Ennyire fájdalmas lenne a szerelem? Mert akkor inkább köszönöm, nem kérek belőle. Miért vagyok ilyen érzékeny, miért török össze ilyen könnyen? Úgy utálom ezt, meg az összes érzésemet. Néha úgy lennék egy érzéketlen tuskó, akinek nincsenek érzései; még akkor is, ha az sem jó.

Nem tudom, mikor és hogyan, de elaludtam. Reggel a szerelmem cirógatott fel, ami egyrészt nagyon jól esett, ugyanakkor nagyon felzaklatott újból. De nem szabad sokat agyalnom, mert ma megyünk Busanba! Már eszméletlen várom.

Hajnalban indultunk vonattal. Jó hosszú az út, így mindketten elfoglaltuk magunkat, most beszélgetni amúgy is kínos lett volna. Én zenét hallgattam, és közben behunytam a szememet, és mi máson agyaltam volna, mint kettőnkön. De most már másképpen.