Zsarolva [Sebastian Vettel]

8. fejezet

Az új év kezdete persze azt is jelentette, hogy visszatértünk a munkába. Hol az örs, hol a gyár között ugráltam, gyakran megesett, hogy két műszakot nyomtam le egy nap. Így volt ez ma is.

Reggel teljesen el voltam tájolódva, olyat csináltam, amit még sose. Elaludtam. Nyolcra kellett beérnem a rendőrségre, de én csak háromnegyed nyolckor ébredtem fel. Természetesen tiszta ideg lettem, gyorsan kiugrottam az ágyból és felvettem a blúzomat meg egy kosztümnadrágot, bár eléggé úgy nézhettem ki, mintha ebben aludtam volna, hiába vettem ki tisztán a szekrényből, voltam már igényesebb is. A reggelit teljesen kihagytam, a fogmosásra is nagyjából tíz másodpercem volt, majd futva kirohantam az ajtón. Lefutottam a parkolóig, ahol beültem a kocsimba. Be akartam indítani, de nem sikerült. Próbáltam még egyszer, aztán megint és megint, de csak nem akart sikerülni. Aztán eszembe jutott valami.

-SEB! -üvöltöttem a telefonba, amint felvette.

-Neked is szia, édes.

-Erre nem érek rá, figyelj jól, oké?

-Oké! -mondta határozottan, amit persze poénnak szánt.

-Be kéne érnem 8-ra a munkahelyemre, erről már kezdek lekésné, de még be kéne mennem, viszont az autóm épp meghalni készül, szóval...

-Elvigyelek?

-Légyszi...

-Öt perc és ottvagyok. Mázlid, hogy nem tegnap, mert csak délután jöttem.

-Köszi, Seb.

-Nincs mit.

Valóban gyorsan ideért, nem kellett sokat várnom a hidegben.

-Nyomozónő -parkolt le mellettem és húzta le az ablakot.

-Köszi -mondtam, majd megkerültem az autót, beültem mellé és egy apró csók után elindultunk.

Szerintem feleannyi idő alatt értünk oda, mint amikor egy átlagos nap megyek dolgozni, így nem is késtem olyan sokat. Nem kellett nagyon sok időt bent töltenem ma, de az azért stresszes volt, szorosak a határidők és sok mindennel még nem állunk sehol. Miután végeztem felhívtam Sebet, hogy tudna-e értem jönni, mivel igent mondott nem is volt semmi gond.

-Szia -ültem be mellé már a sötétben.

-Szia -köszönt ő is mosolyogva és elindultunk. -Haza?

-Nem, még be kell mennem a gyárba is, apa számít rám és van is dolgom. Jönni viszont már nem kell értem, majd apával hazamegyek szerintem vagy valami, már így is sokat ugráltál ma miattam.

-Gyalog mégsem mehettél volna, nem baj. Egyébként meg haza tudlak majd vinni, mert én is oda megyek még, bár nem tudom meddig leszek.

-Hogy álltok?

-Sok dolog van, hosszú folyamat lesz.

-Megoldod -mosolyogtam rá.

Külön mentünk be, véletlenül sem gyanút keltve. Jött a második műszak. Apa már az irodában várt, így egyből neki is láttunk a dolgoknak. Attól függetlenül, hogy az apám a csapattulajdonos, nekünk is sok dolgunk van és nem csak lógatjuk a lábunkat és a többiek végzik a munkát, pláne most, hogy az idei évtől már Aston Martin néven fog tovább működni a csapat, ez pedig egy nagyon komoly üzlet sok tárgyalással, amikre alaposan fel kell készülni. Nem egyszer esett meg, hogy hétvégén késő estig dolgoztunk a lakásomon a prezentációkon.

-Tartsunk egy kis szünetet -mondta apa valahol a munka fele környékén.

-Oké, kimegyek valami kis kajáért a büfébe, nem ettem ma semmit. Jössz? -álltam fel az asztaltól.

-Nem, most nem.

-Hozzak neked valamit?

-Csak egy kávét -mondta, én pedig elindultam felkeresni az ebédlőt.

Lementem a lépcsőn és ott is volt, nem mintha keresnem kellett volna, már ezerszer jártam itt, viszont most kicsit másmilyen volt. Általában mikor jövök tele van emberekkel, de most csak egyvalaki volt itt, Sebastian.

-Így egyedül? -kérdeztem.

-Ja csak kijöttem vinni valamit a srácoknak, egész nap dolgoznak. És te?

-Lassan agyérgörcsöt akartunk kapni apával, szóval szünetet tartunk, én pedig kihasználtam ezt, hogy egyek végre valamit.

-Reggel óta így sietsz?

-Nagyon ritkán alszom el, szinte soha, főleg, ha munkába megyek, talán ezért -indokoltam meg.

-Meddig leszel?

-Nem tudom, még egy darabig biztos...

-Nekem is van még dolgom, legfeljebb majd megvárlak -lépett hozzám közelebb és kaptam egy apró csókot még mielőtt elköszöntünk volna, de valami olyan fura volt.

Ezzel a gondolattal mentem vissza és folytattuk a munkát apával. Beesteledett már mire végeztünk, azt hittem elalszom a végére, de, amit apa mondott mikor indulni akartam egyből felébresztett.

-Leah, hogy jössz ki Sebastiannal?

-Öhm, jól, nincs semmi gondom vele, bár amennyit találkozunk nem is nagyon lehetne -próbáltam ártatlan lenni.

-Akkor azt mondod, nem áll hozzád közel? -kezdett gyanússá válni apám.

-Nem értem miről beszélsz.

-Én sem értettem, amikor az ebédlőben csókolóztál vele.

-Tessék? -akadtam ki.

-Leah, ne csináld ezt, láttam...

-Te követtél??

-És, ha követtelek akkor mi van? Hm? Az apád vagyok, csak van ahhoz jogom, hogy tudjak a lányom életéről! -kezdett el ő is ingerültebben beszélni.

-Azért nem kéne nyomozni utánam, a nyomozó tudtommal még én vagyok.

-Nem tetszik ez nekem, Leah. Már így is gyanúsak voltak a leigazolásának a körülményei. Belegondoltál te abba, hogy mekkora ügy lehetne ebből? Mi lenne, ha kiderülne, hogy a csapattulajdonos lányával... Leah, hogy lehetsz ilyen felelőtlen?

-ÉN VAGYOK A FELELŐTLEN? Én? Ezt te mondod, te, aki egyedül hagyta a lányát Szentestén. Tudod viszont volt valaki, aki ott volt akkor. Seb. Azóta tudom, hogy számíthatok rá, mert ő ott volt akkor, míg senki más ne, szóval pont leszarom a médiát. Tőlem az is kiderülhet, hogy annak a vacsorának az estéjén, amikor kiderült, hogy leigazoltuk belementem egy egyéjszakás kalandba és lefeküdtem vele. Mert így volt, de nem érdekel. Most meg elmegyek és gondolkodj egy kicsit, hogy megéri-e összeveszned velem és mi lesz, ha nem segítek neked. Szia -azzal bevágtam magam mögött az ajtót és megkerestem Sebet, hogy végre hazamehessek ez a nehéz nap után.