Zsarolva [Sebastian Vettel]

27. fejezet

Hamar eljött a nyári szünet, gyorsabban elrepült ez a két hónap, mint gondoltam volna. Seb tervezett valamit, de egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit, de féltem, hogy Briananak is köze van a dologhoz, az meg nem jelenthet sok jót. A szünet első hetét Németországban töltöttük, megismertem Seb családját, akik igazán kedvesek voltak, feleslegesnek bizonyult az aggodalmam, miszerint nem fognak kedvelni. Először kicsit soknak éreztem, hogy egy teljes hetet leszünk ott, de volt minden napra valami program, egyáltalán nem tűnt annak a végére.

Az igazi izgalmak csak a második hetünk felében kezdődtek. Otthon voltunk Sebbel, két napja értünk haza, épp filmet néztünk, mikor a kanapén feküdve meghallottam a csengő hangját. Egyikőnk sem nézett ki úgy, mint, aki fel akar állni, így kikiáltottam.

-IGEN?

-LEAH, NYISD KI! BRIANA VAGYOK! -kiáltott vissza barátnőm, ezzel meglepve engem.

-Megyek... -álltam fel, kibújva a német öleléséből, aki szomorú szemekkel nézett ezért utánam.

-Leah! Öt perced van, hogy elkészülj.

-Mi? Hová akarsz menni? -kérdeztem neheztelve.

-Az most jelen pillanatban egyáltalán nem tartozik rád, majd meglátod. Csipkedd magad!

-Egyáltalán mit vegyek fel?

-Ami csak jól esik, de SIESS -nyomatékosította az utolsó szavát.

-Jó... -a hálóba vettem az irányt, hogy átöltözzek, mivel otthoniban voltam. Nem vittem túlzásba, egy fekete szűk kék farmerre, egy rövid felsőre és egy fehér sportcipőre esett a választásom. -Seb, Bri el akar vinni valahová, nem tudom miért, de most el kell mennem -mondtam csalódottan. -Majd máskor befejezzük.

-Semmi gond, menj csak. Szeretlek.

-Én is, szia! -léptem ki az ajtón, aminek a túloldalán már Briana várt. -Elmondod végre, hogy hová megyünk?

-Nem, de először kocsikázunk egy kicsit. Gyere -válaszomat meg sem várva indult el lefelé a lépcsőn, kénytelen voltam követni őt.

Nem tudtam hová indulunk, de legalább egy óráig mentünk körbe-körbe a városban. Furcsa volt, amikor már harmadszor haladtunk el ugyanazok az épületek előtt, de érdemi választ nem kaptam, amikor rákérdeztem. Egyszer csak megálltunk egy ismerős helyen, ami nem is volt messze. Sőt, közel volt. Annál a parknál voltunk, ahová régen annyit jártam, de Brianaval együtt is megfordultunk rengetegszer, amikor még iskolások voltunk.

-Ide miért kocsival jöttünk? -kérdeztem, miközben kikapcsoltam az övemet. -Meg, miért ennyi ideig? Nagyon gyanús vagy te nekem, Briana...

-Leah, ne problémázz ennyit, inkább gyere végre -mondta már elindulva a parkba. Én is kiszálltam a kocsiból és elindultam utána.

-Merre megyünk?

-Csak kövess -öt percig sétáltunk így. -Oké, most állj!

-Igen? Nincs itt semmi, egy pad sem.

-Tudom, nem ide jöttünk még, de már nem vagyunk messze -elővett egy szemkendőt.

-TESZED AZT LE! -megpróbáltam kitépni a kezéből.

-Nyugi, nem akarok semmi rosszat.

-Az embereknek ez a kendőzés a mániája, komolyan... -adtam meg magam, ő meg felkötötte. -Csak kérlek, óvatosan irányíts nem akarok egy fával találkozni.

-Emiatt ne aggódj a legjobb kezekben vagy, egészen mással fogsz találkozni... -sejtelmeskedett, de ez engem nem igazán nyugtatott meg.

Hátulról fogta a vállaimat és úgy vezetett. Minél messzebb értünk, annál jobban izgultam és gyorsult fel a szívverésem. Hamarosan megálltunk és levette a fejkendőmet. Nem akartam hinni a szememnek. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, ahogy körbenéztem és ez valószínűleg a nem éppen nyugodt lelki állapotomnak is köszönhető volt. Nagyon meghatódtam, először meg sem bírtam mozdulni. Bri anélkül, hogy észrevettem volna kezdett el hátrálni, így már csak én és ő voltunk ott. Összeakadt a tekintetünk és muszáj volt nyelnem egyet. Még mindig elbűvölnek azok a kék szemei, akárhányszor ránézek. Seb állt előttem pár méterre, annál a padnál, aminél kislánykorom óta annyi időt töltöttem. Körül volt szórva rózsaszirmokkal, gyönyörű képet festett mindez a lemenő naplementénél. Seb fekete öltönyt viselt, ami nagyon jól állt neki. Továbbra sem tudtam mozdulni, bele se tudtam gondolni a szituációba. Elkezdett felém lépdelni, én is tettem pár lépést, amíg már csak egy leheletnyi különbség maradt köztünk.

-Szia... -suttogta.

-Szia -suttogtam én is. -Hogy kerülsz ide?

-Leah, én aztért vagyok itt, hogy megtegyek valamit, amire egész életemben vártam. Amióta először megláttalak, mikor besétáltál arra a kihallgatásra, nem tudlak kiverni a fejemből. Már aznap este az őrületbe kergettél, mikor együtt vacsoráztunk a csapattal és ami utána történt éjszaka, az beletartozik azok az emlékeim közé, amiket sosem fogok elfelejteni. Amikor nem tudtam hazamenni és befogadtál karácsonykor, akkor már tudtam, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd, Leah Wilson és ez azóta csak még jobban erősödött. Nem választhat el minket semmi és senki. Kicsit furcsa lehet, amilyen gyorsan történtek velünk a dolgok, de, ha ez nem így lett volna, akkor beleőrülök. Nagyon sok mindent köszönhetek neked, szeretném, ha örökre együtt lennék -letérdelt, a könnyeim meg már patakokban folytak. -Leah, leszel a feleségem? -tette fel a nagy kérdést és kinyitott egy ki ékszere dobozt, amiben egy gyönyörű gyémántgyűrű volt.

-Úristen, igen, igen és igen, ezerszer is igen! -csókoltam meg és szorosan álöleltem a nyakát.

-A legboldogabb emberré tettél -mondta és ez rám is teljes mértékben igaz volt. Felé nyújtottam a kezem és az ujjamra csúsztatta a gyűrűt.

Bri nem ment túl messze, ahogy megfordultam észrevettem. Ő sem volt messze attól, hogy örömében elkezdjen ugrálni. Intettem neki, így idejött.

-Bri, férjhez megyek!!!

-Úgy örülök, jövendőbeli Mrs. Vettel!

Boldogabb nem is lehettem volna. Bele se mertem gondolni, hogy pár hónap múlva már Mrs. Vettel leszek, ez mindennél boldogabbá tett. Őrülten szeretem ezt az embert és hamarosan már hivatalosan is ő az enyém lesz, én pedig az övé.