Zsarolva [Sebastian Vettel]

37. fejezet

Kedden nagyon korán ébredtem, alig tudtam aludni. Seb még aludt, neki ma nem kell menni. Alapvetően nekem se kéne, de úgy döntöttem mégis bemegyek, mert nem bírnék itthon magammal. Felöltöztem, kicsit rendbe szedtem magamat, hagytam neki egy kis cetlit és elindultam. Enni nem ettem, mióta elveszítettem a babát annyira sincs étvágyam.

Egész nap éreztem, hogy nagyon próbálnak figyelemmel lenni rám, ilyesmi, talán kicsit túlzás is volt. Nem sajnáltattam magamat egy percig se, úgy viselkedtem, mint ezelőtt bármikor, esetleg a kedvemen látszódhatott egy kicsit. Késő estig dolgoztam, sokára értem csak haza, Seb már aludt. Anttival voltak ma úgy tudom futni, meg minden jót csinálni, így nem lepődtem meg. Lezuhanyoztam és befeküdtem mellé óvatosan, nem akartam felébreszteni. Egész éjjel forgolódtam, bárhogy próbáltam nem tudtam elaludni, nagyon fáradtan ébredtem másnap reggel, egy-két óránál többet egészen biztosan nem tudtam alvással tölteni és ez szerdán is nagyon hasonlóan történt. Csak csütörtökön kellett utazni az új szabályok miatt, mivel az egész csütörtöki programot átsűrítették péntek délelőttre.

Nem kellett nagyon korán indulnunk, így kicsit rendet raktam az utóbbi napok káosza után. Nem volt jó így nekivágni a repülőútnak, általában nem tudok aludni a repcsin és már az indulás előtt kész hulla voltam, próbáltam előtte aludni egy kicsit, de nem tudtam, folyton csak kavarogtak a gondolataim és semmivel nem tudtam elfojtani őket.

Próbáltam magamban tartani, de egyáltalán nem viseltem jól a történteket, Seb valamivel jobban tudta kezelni, de láthatóan ő sem volt a toppon. Próbált erős maradni értem, de azt nem mondanám, hogy megkönnyítettem a helyzetet. Nem tudtam mit csinálni, csak Elli járt a fejemben, láttam magam előtt, hogy szőke haja, amit Sebtől örökölt két kis aranyos copfba van kötve és rohan felém hatalmas mosollyal az piroskás pofiján, olyannal, ami apukájának is van. Vagy, hogy a kezemben tartom a sötét lakásban éjszaka és próbálom elaltatni, de csillogó kicsi szemei csak nem akarnak lecsukódni. Vagy, hogy ő is versenyző szeretne lenni és pici gokartban száguldozik a közös otthonunk udvarán, aztán az első versenye, amit még nagyon sok követ, de mi mindegyiken ottvagyunk. Vagy, hogy ugrálva nézi a tévé előtt, ahogy apukája megnyeri a versenyt, igazi gyermeki örömmel. Aztán mindig rá kell eszméljek, hogy mindez sosem fog megtörténni, mert ő már nincs és nem is lesz. Hiába csak 15 hétig volt velünk, nagyon hozzám nőtt, szó szerint, elengedni pedig nagyon nehéz és eléggé reménytelennek tűnik pillanatnyilag.

Mikor megérkeztünk is még nagyon meleg volt Miamiban, még jó, hogy volt klíma. Könnyen elaludtam, de talán jobb lett volna, ha nem. Vele álmodtam, de nagyon para volt, mert itt voltunk Miamiban. Az egész úgy kezdődött, hogy kézen fogva mentünk hármasban végig a paddockon, nagyon boldogok voltunk. A verseny napja volt, Ellivel a karomban néztük a versenyt, Seb az élen haladt, de egyszer minden olyan más lett, a parázsló napsütés egy szempillantás alatt eltűnt, helyette borús lett az ég. Ella arca gondterhelt és értetlen lett, kétségbeesetten nézett rám.
-Anyu, hol van apu?
Most vettem csak észre, hogy Seb sehol se volt, elkezdtem kérdezősködni, de senki se tudta. Nagyon hevesen kezdett el verni a szívem, vennem kellett egy nagy levegőt, mielőtt válaszoltam a kicsinek.
-Nem tudom, kicsim, megnézem.
Letettem és elindultam keresni. Kimentem a pálya szélére, ott semmi jele nem volt, hogy nincs meg vagy ilyesmi, így visszamentem a boxba, de az nem volt egyszerű, mert nagyon fújt a szél és kezdett még sötétebb lenni a felhők miatt. Bementem, de sehol se volt, így elkezdtem a nevét kiabálni.
-Elli! Elli -kezdtem egyre jobban kétségbeesni -ELII!

-ELII! -verejtékezve ébredtem, a szívem nagyon dobogott, feszülten néztem körbe.

-Shh, nincs semmi baj -nyugtatgatott Seb simogatással. -Csak egy rossz álom volt.

-De nem, ez annál sokkal több volt, annyira valósághű volt és... és aztán... aztán... -nem tudtam folytatni, sírni kezdtem.

Aznap éjjel már egyikünk sem aludt többet, hiába voltunk még csak az este közepén, fent kellett maradnia velem, hogy meg tudjak nyugodni. Mindketten feketében mentünk ki a pályára. Nagyon nem szerettem volna senkivel se beszélgetni aznap reggel, így felvettem egy napszemüveget, ami az arcom jó nagy részét eltakarja. Kifejezéstelen arccal mentem el a boxig, ahol hátra vonultam és elkezdtem dolgozni. Már tegnap hallottam, hogy arról pletykálnak, hogy elveszítettük a babát, bár fogalmam sincs, hogy honnan szedhették, van ennél most úgy érzem nagyobb problémám is. Ebédszünetre nem mentem ki az étkezőbe, helyette elővettem a délelőtt folyamán először a telefonomat és átlapoztam a híreket, magamat is hamar megtaláltam.

„Sebastian Vettel és kedvese elvesztették közös gyermeküket!"

„Gyász! Meghalt a Forma-1 sztárjának gyermeke"

„Tragédia – Sebastian és Leah Vettel elveszítették kisbabájukat"

Ahogy elolvastam kicsit elment mindentől a kedvem, így sétáltam egyet, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Kétségtelenül ez volt életem legnehezebb versenyhétvégéje, de Sebnek sem volt a legjobb. Az időmérő még nem is sikerült olyan rosszul, de a futam már annál inkább. Ötödik hely körül autózott az egészen futamon, pontosabban addig amíg a vége előtt hét körül ki nem esett egy ütközés során Leclerc-kel, ami, ha őszintén be kell vallani, leginkább az ő hibája volt és a monacói sokkal inkább csak áldozat volt az eset során. Láttam rajta, hogy feszült, de nem csinált nagy ügyet a dologból, valószínűleg nem akart balhézni, mivel tudta, hogy ő volt nagyrészt a hibás. Kapott egy három rajthelyes büntetést a következő versenyre, bár először azt hittük, hogy megússza majd pár büntetőponttal.

A verseny után nem mondanám, hogy a legtapintatosabb riporterrel került össze, mivel feltettek neki egy nem éppen kellemes kérdést, amire először úgy gondoltam, hogy nem is nagyon fog majd válaszolni, de végül azért mondott valamit.

-Sebastian, mit gondol, lehet köze a mostani teljesítményének a magánéletében történtekhez? -nyújtotta felé a mikrofont egy újságíró.

-Nem tudom, jelenleg csak egy dologban vagyok biztos, hogy két hét múlva, Barcelonában mindazok előtt fogok végezni, akik mögött voltam ma a futam végén. Köszönöm -azzal faképnél hagyta.

Egyetértettem vele, legközelebb már erősebbek leszünk, nem csak ő, hanem én is. Ha a baba-téma nem jött össze, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek Sebnek megnyerni az idei bajnoki címet, amire jó eséllyel pályázik. Ahogy Toto Wolff mondaná: „Let's crush them!" Erre pedig tökéletes lehetőséget nyújt majd Barcelona. Az élet nem áll meg akkor sem, ha történik valami, muszáj tovább lendülni a történteken, akkor is, ha nagyon nehéz, én most ezen leszek, ezen vagyok, akkor is, ha még különösebben nem látszik. Meg fogjuk nyerni a világbajnokságot. Elliért.