Zsarolva [Sebastian Vettel]

64. fejezet

A következő két napot még megfigyelés miatt a kórházban töltöttük, de szerencsére minden rendben volt, a kicsi teljesen egészséges. Sebnek majd csak jövő héten lesz tesztje, addig velünk tud maradni, amire szükségünk is lesz.

Nagyon jó érzés volt először hazahozni a kicsit, én hoztam őt a hordozóban, Seb pedig a többi cuccunkat. Lepakoltunk, kivettem a kicsit, a kezembe vettem és végig sétáltam vele a házon. Persze ezt még nem tudja felfogni, de szerettem volna körbevezetni őt az otthonában. Mire befejeztük be is aludt a kezemben, így le kellett őt fektetnem és éreztem, hogy rám is rám fér a pihenés. A hálószobánkban az ágyunk mellett helyeztük el így először a kiságyat, hogy bármi van fel tudjunk kelni és gyorsan ott lenni. Így tudok csak nyugodt lenni.

Én is ledőltem egy kicsit, kimerítő volt ez a pár nap, a kórházban nem tudtam túl nyugodt lenni és kipihenni a szülést. Mikor felébredtem nagyon szétszórt voltam, kicsit szétestem, mikor megláttam, hogy végig aludtam három órát. Gyorsan meg akartam nézni a kicsit, de mikor odamentem a bölcsőhöz nem volt benne. Kisebb szívbajt követően kimentem a szobából, lementem a földszintre, ahol kicsit ledöbbentem, ott voltak a szüleim, Seb szülei és tesói, meg Bri is. Anya kezében volt Martin, aki látszólag éppen békésen aludt.

-Kipihented magad? jött oda hozzám Seb és adott egy gyors csókot.

-Azt hiszem... Csak kicsit meglepődtem.

-Én sem tudtam, hogy most jönnek.

-Nem baj, biztos nem maradnak sokáig -ezzel le is zártuk a két fős beszélgetésünket és leültünk mindketten a kanapéra a többiekhez.

-Leah, drágám, arra gondoltam, hogy mi maradnék néhány napra babázni, Sebastiannak biztos hamarosan mennie is kell, gondoltam segítenék -mondta anya. Na ennyit is arról, hogy hamar elmennek.

-Hát, nem is tudom, hogy mit mondjak -tényleg nem tudtam mit mondani, örüljek-e vagy sem...

-Csak köszönd meg anyádnak -szólt bele apa is a beszélgetésünkbe.

-Öhm, köszönöm, ez igazán kedves, de... -a végét el kellett harapnom, mert akkor apa nagyhangúan felszólalt és megindult a konyha felé, hogy együnk valamit. -Nem sütöttél semmit? -háborodott fel.

-Végülis az elmúlt 72 órában csak egy gyereket szültem, nem is tudom, hogy hogy nem volt rá időm... -forgattam a szemeimet.

-Hát én sem!

-Will, hagyd már békén a lányod, alig értek haza, még csak aludt meg a gyerekkel foglalkozott, a cukrodnak meg egyáltalán nem hiányzik az a sok cukor! -szólt közbe anya is ismét.

-Na, mi van, most a cukrommal van baj? A múltkor még a koleszterinszintemmel volt baj.

-William, az egész vérképed úgy, ahogy van szar és le kéne állnod a napi doboz 2 fánkkal!

-Miii, az a nasim!

-Na jó, elég legyen, hozok ki valamit, amiből ehet mindenki, de ezt fejezzétek be! -felpattantam és bementem a konyhába, hogy összekészítsek ezt-azt, majd egy megrakott tálcával érkeztem vissza a már nyugodtan beszélgető társasághoz.

Ezt követően már kellemesen el tudtunk beszélgetni. Seb családja hamarabb elment, nekik haza kell érniük viszonylag időben Németországba. Az én szüleim maradtak estére, de holnap reggel el fognak menni, úgy beszéltem meg anyával, hogy majd csak, ha egyedül maradok a kicsivel és Seb elmegy fog jönni, addig is az innen nem messze lévő svájci nyaralójukban vannak.

Velem együtt apa is visszavett a melóból, inkább csak otthonról telefonálgatott az embereinek, hogy pattogtassa őket, ő maga sokkal kevesebbet járt be. Hogy ennek pontosan mi értelme volt, azt nem tudom, valószínűleg rájött, hogy túl sok mindent csináltam meg helyette, ami az ő feladata lett volna.

Az első éjszakánk otthon nehezen telt. Egyikünk se tudott túl sokat aludni, folyamatosan felébredtünk a kicsi sírására. Hol éhes volt, hol pelenkát kellett cserélni neki, de olyan is volt, hogy elég volt csak kicsit felvenni és lenyugtatni. Összességében két óránál nem hiszem, hogy sokkal többet tudtam aludni, de lehet, hogy ezzel is sokat mondok, ezzel pedig Seb se voltam sokkal másképp. Tartok tőle, hogy mi lesz, ha már rendesen elkezdődik neki a szezon, amikor itthon van, akkor azért muszáj pihennie, de ez így elég nehéz feladat egyelőre, ki kell majd találnom valamit.

Reggel hét körül döntöttem úgy, hogy már nem próbálok meg aludni és felkelek. Seb éppen aludt, szóval őt hagytam és inkább kimentem a konyhába és lefőztem magamnak egy koffeinmentes kávét. Az asztalnál ültem, iszogattam és próbáltam nem visszaaludni.

-Mi az, felébredt? -kérdeztem Sebet, aki éppen akkor jött a hálószobából.

-Nem, most bezzeg tud aludni -mondta ő is fáradt hangon, a szemét dörzsölgetve. -Hú, és Antti délelőtt akarta, hogy edzünk...

-Sok sikert hozzá így. Kivételesen egy kávét?

-Kivételesen -egyezett bele, én megcsináltam neki, addig ő is leült az asztalhoz. Nem szereti, de most bealudt volna nélküle, persze neki koffeinest csináltam.

Meglepő módon Martin nagyon sokáig csöndbe volt és aludt, nyugodtan meg tudunk reggelizni és még utána se kellett rohannunk, mert sírt volna. Bezzeg ezt éjszaka nem volt képes megtenne, végig bömbölnie kellett. Reggeli után felmentünk és lehoztuk a földszintre és itt fektettük le. Egész nyugodt volt, gyorsan elláttam, utána pedig csendben feküdt.

Seb a délelőttöt Anttival töltötte az edzőteremben, ha jó idő van sokat járnak futni, ilyenkor csak ritkábban, bár Seb jól bírja a hideget, ezt bizonyította például Svédországban is a ROC-on. Akkor jól leszúrtam szegényt, nem igen találtam normálisnak, mikor egy szál pólóban és rövidgatyában futkorászott a mínuszban.

Míg ő elvolt, Martin pedig békésen feküdt főztem valami ebédet, utána pedig leültem kicsit pihenni a kanapéra, bár az nem tartott sokáig, mert ismét sírni kezdett, így már állhattam is fel újra. Mire Seb visszaért és le is fürdött a kicsi ismét békésen aludt. Ott álltunk ketten a bölcső felett, olyan aranyos volt, olyan szívesen a kezembe vettem volna, de tudtam, hogy akkor ismét elkezd majd sírni és az nem hiányzott, már ígyis fájt kicsit a fejem.

-Olyan cuki, amikor így alszik -mondtam szinte olvadozva.

-Hát, egyetérthetünk szerintem abban, hogy egyelőre sokkal cukibb mikor alszik.

-Hát igen. A szeme és a szája tiszta te vagy, a kis mosolya is hasonlít a tiédre, olyan aranyos.

-Hát, remélem a fogait majd inkább tőled örökli, de egyébként igen.

-Teljesen mindegy, te nekem így vagy tökéletes -néztem Martinról rá.

-Ti vagytok a legfontosabbak számomra -mondta és csókolt meg finoman.

Ekkor viszont megszakított minket, hogy felébredt, így ismét rá figyeltünk. Most nem sírt, nem volt semmire szüksége, csak nagyokat pislogott ránk és minket nézett. Olyan jó lenne tudni, hogy vajon mi futhat le a kis fejecskéjében. Seb felvette a karjába és elkezdett játszani vele picit, óvastosan, én meg úgy voltam vele, hogy magukra hagyom őket és megterítek az ebédhez. Bementem a konyhába, de onnan pont rájuk láttam. Olyan aranyos volt. Pont olyan szívetmelengető látvány volt, amilyennek mindig is elképzeltem. Annyira szereti őt és olyan jó látvány őket együtt látni. Az a két ember, akiket a legjobban szeretek. Seb és a kicsi hasonmása. Olyan tökéletes velük az életem.