Zsarolva [Sebastian Vettel]

18. fejezet

-Milyen idő van? -kérdeztem Sebet még az indulás előtt, amikor a kabátomat szándékoztam felvenni.

-Megnézem -ment ki a teraszra. -Százszor jobb, mint tegnap.

Valóban tök jó idő volt, legalább az időjárás pozitívabb, talán nem lesz olyan gáz ez a vacsora. Seb vezetett, én mellette ültem és navigáltam, hogy merre van a családi házunk. Már a kapuban várt minket anya, apa nem állt kint, sejtem ő kihasználta az alkalmat, hogy nincs ott anya és eszik, mejd le lesz szúrva. A kapu nyitva volt, a ház előtt álltunk meg. Seb most is úriember volt, kisegített, anya pedig már ott állt a kocsi előtt, ölelésre várva.

-Szia, anya -öleltem meg, ezután pedig Sebbel is üdvözölték egymást.

-Menjünk be, apád is biztos már nagyon vár titeket -mondta anya.

-Oh, az biztos... -jegyeztem meg halkan a pilótának.

Apa a száját nyalogatva jött ki a konyhából, bár erősen igyekezett ezt titkolni, színészkedni sose tudott, ez mára sem változott meg. Nem mondanám, hogy nem volt kínos, ahogy Sebbel kezet fogtak üdvözlésként, de az asztalnál már szerencsére nem kerültek közvetlen egymás mellé, kettejük között ültem. Anya finom kaját főzött, kikéve a desszertet, mert az eléggé ehetetlen volt, de apának, ahogy láttam még az is ízlett.

-Na, és Sebastian, milyen terveitek vannak? -kérdezte apa két falat között, bennem meg felmerült, hogy semmilyen, Seb úgy félre nyelt, nem sokon múlhatott szerintem, hogy nem fulladt meg.

-Öhm, hát...

-Nyugi, csak viccelődök -veregette meg a hátán rajtam keresztül nevetve apám. -Vagy mégsem?

-És hogy vagytok? -mentett meg minket anya a témaváltással.

Ezután főként érdektelen dolgokról beszéltünk, bár szóba került Ausztrália is, akkor apa meglepően kedves volt Sebbel, meg is lepődtem, bár aztán ismét elkezdte oltogatni, de finoman, de Seb is beszállt a csipkelődéseibe, egyszer majdnem én is félre nyeltem, mint, ahogy ő.

-Leah már kicsiként is sokszor jött velem -hozta fel a témát apa. Kicsiként is nagyon szerettem már a Forma-1-et.

-Emlékszel, amikor először találkoztunk? -kérdezte Seb. tőlem

-Jézus, ne, ne, ne. Persze, hogy emlékszem, jó ciki volt. Az első címed után volt.

-2011-ben, igen-egészítette ki. -Mennyi voltál?

-Úgy nagyjából 15.

-Emlékszem, csak úgy le voltál fagyva és bámultál -nevetett.

-Jó hát na...

-Nem baj, cuki voltál -puszilta meg a fejemet aranyosan.

-Csak voltam? -vontam kérdőre, apáék pedig még mindig csöndben voltak.

-Nem, édes, most is az vagy, megnyugodhatsz.

-Na azért. Te is -pusziltam meg én is.

-Arra én is emlékszem, akkor nagy rajongó volt, Leah -mondta apa.

-És már akkor is dolgoztam veled -vontam fel rá a figyelmét.

-Néha -kötött bele apa.

-Az is valami! -álltam ki magamért. Sok időt töltöttünk együtt akkoriban apával, mármint a munkán kívül.

Egy kis ideig még beszéltünk, aztán arra hivatkozva, hogy holnap mindkettőnknek hosszú napja lesz, viszonylag hamar leléptünk. Sok mindent tudtam volna mesélni Sebnek erről a helyről, de jobbnak láttam lelécelni azelőtt, hogy ezt a szüleim teszik meg és nem éppen azokról a dolgokról fognak mesélni, amik nekem nem kellemetlenek, hanem pont ellenkezőleg. Viszonylag kevés ilyen sztorival megúsztam, bár annak jobban örültem volna, ha egy-két kiskori képemet nem mutatja meg anya, de szerencsére csak kevés volt a telefonján, a fotóalbumot, meg nem kutatta fel.

Már sötétedett, amikor mentünk hazafelé. Seb most már szokás szerint hozzám jött, lassan olyan, mintha együtt élnénk, furcsa is, amikor egyedül vagyok otthon. Kihasználva, hogy kicsit jobb idő van már, fogtunk egy pár pokrócot és kifeküdtünk a teraszra a csillagok alá. Szép tiszta volt az ég, sorra bukkantak fel a fényesebbnél fényesebb csillagok az égen. Szűkösen voltunk, nem nagy ez a terasz.

-Szeretnék majd elköltözni innen. Valami kertes ház lenne jó, kezdem unni ezt a sok emeletet, meg hát... nem valami nagy -mondtam az eget bámulva.

-Gyere el velem egyszer Svájcba, ott van egy ilyen házam.

-Seb, nekem Angliában van az életem, nem tudnék Svájcba költözni, nem engedné meg a munkám...

-Nem is azt mondtam, hogy költözz oda, csak egyszer gyere el.

-Az rendben van -küldtem egy mosolyt felé.

-Azt a csillagot nézd -mutatott egy csillagra, ahogy egymás mellett feküdtünk szorosan.

-Igen?

-Na az majdnem olyan szép, mint te.

-Ezt a bókolást tanítani kéne az iskolákban -nevettem. -Egyébként azért örülök, hogy szebb vagyok egy égitestnél. És az? -mutattam egy másikra. -Annál is?

-Te mindegyiknél -csókolt meg lágyan, visszahozva a pillanatot, amit az imént elrontottam.

Ez az este valamiért más volt, mint az eddigiek. Órákig feküdtünk kint és néztük a csillagokat. Hol olyanokat mutattunk, amiket ismerünk, hol bizonyos dolgokhoz hasonlítgattuk őket, igyekezve normál kereteken belül, bár az egyik megjegyzésemen lehet, hogy megsértődne apa, vagyis a hasa. Miután ideköltöztem néha nézegettem a csillagokat, de hamar ráuntam, egyedül nem volt jó, de vele jól éreztem magam.

Ez a mai nap volt a kapcsolatunkban a fordulópont, azt hiszem. Ha lehet még közelebb kerültünk egymáshoz, kialakult valami elválaszthatatlan. Valami, ami után le sem tagadhatnám, hogy halálosan szerelmes vagyok Sebastian Vettelbe és tudom, hogy ő is így szeret engem. Eddig is szerettük egymást, de nem hazudok szerintem, ha azt mondom, hogy mindketten kicsit úgy voltunk ezzel, hogy jól érezzük magunkat, de az még kérdéses, hogy mi lesz. Már nem az, legalábbis számomra, tudom, hogy mi együtt leszünk életünk végéig, legalábbis máshogy nem tudnám elképzelni, de még csak nem is akarom.