Zsarolva [Sebastian Vettel]

17. fejezet

-De előtte még eszünk valamit, mert ahogy sejtem, te elindultál volna nélküle -szögezte le, így annyival tovább kellett várnom.

-Hát jó...

Igyekeztem gyorsan megreggelizni, de volt egy olyan érzésem, hogy Seb direkt húzta az időt, míg én minél gyorsabban el akartam készülni. Általában rám kell többet várni, de ha most nem fordult vissza háromszor, akkor egyszer sem az biztos.

-Most direkt szívatsz? -kérdeztem, amikor már meg akartam gyulladni a télikabátomban, hiába van március, itt Angliában nincs valami jó idő és én még fázós is vagyok.

-Á, dehogy.

-Na gyere.

-Előbb még ezt ráteszem a fejedre -lobált a szemem előtt valami kendőt és még mielőtt válaszolhattam volna, már nem láttam semmit.

-Édesem, mondd csak, így hogy fogunk lemenni a lépcsőn?

-Öhm... majd lent megkapod akkor -vette le a kendőt a fejemről.

Lementünk és ott feladta rám valóban, sajnos nem felejtette el. Az út elején még próbáltam kérdezősködni, de egy idő után inkább feladtam, mert esélyem se volt, nem akart semmit se elárulni.

Nagyjából fél óra elteltével megálltunk valahol.

-Megjöttünk -mondta, majd kiszállt az autóból. Pár másodperc múlva kinyílt az ajtóm és kisegített.

-Most már levennéd a fejkendőt?

-Majd mindjárt... -kezdett el vezetni, én meg bíztam benne, hogy csak pár lépésnyi van hátra. -Oké... -vette lenne a kendőt.

Egy épület előtt álltunk. Először nem tudtam, hogy miről van szó, még nem jártam itt, aztán elolvastam az ajtón a feliratokat, amikből kiderült, hogy gokartozni jöttünk. Nagyon megörültem, Seb felé fordultam.

-Komolyan gokartozni fogunk -ujjongtam.

-Aha.

-Apával voltunk egyszer-kétszer, amikor kislány voltam, de azóta nem. Jaj, annyira örülök! Jó, azért ez más lesz, egy világbajnokkal... Azért légyszi ne verj el nagyon.

-Nem foglak -karolt át és bementünk.

Rajtunk kívül nagyon kevesen voltak, főleg gyerekek, akik egyből felismerték Sebet és kértek tőle aláírást, amit meg is kaptak tőle. Nagyon izgatott lettem, amikor beültünk a gokartokba. Sisakot

hozott Seb így én is az ő sisakjában „versenyezhettem". Tök sokáig körözgettünk, miközben nagyon

sokat nevettünk. Már dél volt mire végeztünk.

-Most megyünk haza? -kérdeztem, ahogy az utcán sétáltunk vissza az autóhoz kézen fogva.

-Nem egészen.

Ismét elindultunk, ezúttal sem tartott nagyon sokáig az út. Egy étterem előtt állt meg Seb.

-Ebédelni is kell.

-De jó vagyok így? -kezdtem kétségbeesni ruhámra mutatva.

-Tökéletes, nyugi, nem egy olyan puccos hely ez.

Kinyitotta az ajtóm, aztán bementünk. Már előre foglalt asztalt. Valahogy az egész városan olyan kihalt volt, itt is alig voltak páran, de most szerencsére nem jött oda semmit se kunyerálni Sebhez. A

gyerekek aranyosak voltak, de nem biztos, hogy mindenkire ezt mondtam volna, ahogy körülnéztem az étteremben.

Leadta a rendelést, amíg pedig kihozták beszélgettünk. Ő is mesélt dolgokat, én is. Nagyon finom volt a kaja, amit Seb állt, meg se engedte, hogy megpróbáljam kifizetni. Éppen hazafelé tartottuk, amikor nekem megcsörrent a telefonom.

-Briana az? -kérdezte Sebastian.

-Ennyire megkedvelted? -nevettem.

-Nem, nem ő az hanem... anya -lepődtem meg, nem szokott annyira gyakran felhívni, a legtöbbször apán át beszélünk vagy, ha megyek hozzájuk.

-Szia, anya.

-Szia, Leah. Otthon vagy?

-Nem, Sebbel kimozdultunk.

-Apropó Sebastian! Hogy lehet, hogy be sem mutattad még?

-Öhm, szerintem mindketten ismeritek.

-Jóó, de nem úgy! -erőszakoskodott anya.

-Mégis mikor hozod el hozzánk?

-Nem tudom...

-Jaj, hogy mindent nekem kell intéznem... Jó, akkor gyertek el egyik nap vacsorára.

-Hát, nem tudom, mikor érünk rá...

-Annyira azért nem vagytok elfoglaltak. Holnap?

-Hát nem tudom, megkérdezem Sebet -mondtam és ránéztem, hisz hallotta a beszélgetést. Szemeimmel egyfajta „ugye nem érsz rá, mond, hogy nem érsz rá" pillantást küldtem felé, de sajnos,

mint kiderült, ráér. -Ráérünk.

-Szuper! Akkor holnap, hatkor!

-Szia, anya...

-Szia! -tettem le a telefont

-Miért kellett ráérned? -néztem fintorogva Sebre..

-Most miért? Kedvesnek tűnt... -igyekezett valami jót mondani.

-Aha... Ő még apánál is rosszabb -fogtam a fejem.

-Jézus.

Ezután Seb hazavitt, de ő nem maradt ott, mert közbejött valami, ami miatt be kellett mennie a csapathoz, de megígérte, hogy este majd idejön. Gondoltam én is meglepem valamivel, így megfőztem a kedvencét. A konyhában tevékenykedtem, amikor apa hívott.

-Igen?

-Szia, Leah! -hallottam meg apa hangját, amin érezni lehetett, hogy nagyon vigyorog.

-Ajaj, mi az?

-Mit csinálsz?

-Főzök.

-És nincs kedved behozni nekem belőle?

-Egy, nem neked csinálom, kettő, nem tervezek ma már bemenni.

-Az egyesen könnyen változtathatunk, a kettesre pedig mondom a megoldást. Meló van.

-Ne már!

-De, de, de. Mikorra tudsz itt lenni?

-Fél óra?

-Jó. És hozzá valami kaját.

-Jó...

-Szia, Leah.

-Szia, apa.

Befejeztem a kaját, dobozoltam be belőle egy keveset és egy gyors öltözködés után elindultam. Szakadt az eső, nálam pedig nem volt esernyő, szóval jól eláztam, míg beértem a bejáratig a kocsimtól. Apa irodájába mentem először, egyrészt, hogy megtudjam mit akar, másrészt meg, hogy odaadjam neki a kaját, mert, ha nem adom oda, akkor biztos én eszem meg.

-Itt vagyok -nyitottam be.

-Hú, így esik? -mért végig.

-Igen.

-A kajám? -tért egyből át a számára legfontosabb dologra.

-Itt van az is, annak nincs semmi baja.

-Hála az égnek.

-Meg se kell melegíteni, még meleg -tettem le elé.

-De jó -vigyorgott apa és nyitotta ki a dobozt, aminek tartalmát egyből elkezdte megenni. Én levettem a kabátomat és helyet foglaltam vele szemben.

-Szóval, miért hívtál?

-Lenne itt egy kis papírmunka -tolt elém egy nagy kupac papírt, én meg csak fogtam a szemem és átsétáltam vele az irodámba.

Kinyitottam kulccsal az ajtót, majd az asztalomhoz sétáltam, amin egy csokor vörösrózsa volt, a kedvenc virágom. Volt egy cetli is hozzá, amin csupán annyi állt, hogy „S", de én természetesen már

ennyiből is tudtam, hogy a kedvenc németem küldte a csokrot, így egy kicsit szebbé téve ezt a nyomorul papírmunkát.

Hamarabb végeztem, mint gondoltam volna, de így is már hét óra volt. Már nem sokan voltak itt, Seb is már eljött, de valószínűleg nem olyan régen, mert biztos hívott volna, hogy hol vagyok. Hazaérve ott is volt, az ajtómnál állt.

-Te nem vagy otthon? -lepődött meg.

-Be kellett mennem apa miatt. Adhattam volna már kulcsot, majd másoltatok. Régóta vársz itt?

-Nem, most jöttem, még beugrottam egy-két cuccomért -mondta, miközben én kinyitottam az ajtót és bementünk.

Örült annak, amit főztem, ahogy láttam ízlett is neki, szóval én is boldog voltam. Este még megnéztünk egy filmet, de én a fele körül már bealudtam Seb vállán. Éjszaka fel kellett kelnem egyszer és akkor megállapítottam, hogy bevitt a szobába, mert nem a kanapén ébredtem.

Másnap már azzal az érzéssel keltem, hogy ma a drága családommal fogunk vacsorázni, ami nem is lenne olyan nagy baj, de előre félek, hogy hogy fognak viselkedni, egyszer vittem hozzájuk fiút, de annak nem lett valami jó vége. A nap folyamán mindketten dolgoztunk, de korán végeztünk szerencsére. Fél hatkor pedig elindultunk, talán imádkoznom kellett volna előtte...