Zsarolva [Sebastian Vettel]

50. fejezet

Szegény csávó egy pár percig csak bambult rám kikerekedett szemekkel, nem pont erre a válaszra számított szerintem, de végül dadogva csak sikerült megszólalnia.

-Öhm, értem... gra-gra-gratulálok!

-Köszönjünk -mosolyogtam.

-Hát, akkor azt hiszem fel kell hívni a B jelöltet is. Azért köszönöm, hogy eljött, minden jót a kisbabához! Ha pedig mégis érdekelné az állás, nálunk magának mindig lesz hely.

-Köszönöm szépen, viszont azt hiszem, a jövőben szeretnék a családomra koncentrálni. Tudja, veszítettünk már el egy kisbabát a férjemmel, úgyhogy most szeretnénk mindent tökéletesen csinálni, ez nagyon sokat jelent számunkra, mivel nehéz időszak áll mögöttünk. De ez az információ egyelőre... Nem túl publikus, tehát szeretném megkérni, hogy mielőtt bármilyen hivatalos bejelentés lenne, ez maradjon köztünk, rendben?

-Ez csak természetes. Ne aggódjon, a számon lakat! -mondta és nevetett közben indokolatlanul.

-Köszönöm. Akkor, viszontlátásra!

-Viszlát! -intett nekem, én pedig elhagytam a helyiséget.

Visszamentem a kocsimhoz, beültem és elindultam hazafelé. Épphogy kihajtottam a parkolóból, megcsörrent a telefonom. Seb volt az, felvettem az autó kihangosítójával.

-Szia, végeztél már? -kérdezte, ahogy felvettem.

-Szió, igen, éppen most. Jövök ki a parkolóból.

-Mit szerettek volna?

-Munkát ajánlottak. Otthon elmondom részletesebben, oké?

-Rendben, mikor érsz haza?

-Szerintem egy negyed óra.

-Rendben, szívem, várlak.

-Puszi, szia!

-Vigyázz magadra!

Otthon is lehettem volna 15 perc alatt, ha nem áll be a dugó, így végül közel egy óra volt mire hazaértem a csigatempónak köszönhetően. Az eredeti terv szerint még visszamentem volna a megbeszélés után melózni, de végül mégsem tettem, hanem hazamentem.

-Megjöttem! -kiáltottam, amikor kinyitottam az ajtó, hogy bemenjek.

-Szia! -kiabált vissza Seb a nappaliból. Valószínűleg tv-t nézett vagy valamit, de ahogy megjöttem eljött a nappaliból és kikapcsolta. -Na, mi volt? Milyen munkáról beszélt?

-Amerikában.

-Tessék? -nézett kikerekedett szemekkel. -Amerika? Mégis mi...? És te mit mondtál?

-Üljünk le, elmesélem az egészet -mutattam az étkező felé. -Tehát, a vegasi versenyhez szerettek volna egy vezetőt, beszélt róla kicsit hosszasabban is, a lényeg, hogy az idő nagy részét ott kell hozzá tölteni. Ez egy nagyon jó lehetőség lehetne az elmondottak alapján, de...

-De...?

-Seb, én természetesen visszautasítottam, kisbabánk lesz, nem költözhetünk és nem is lehet ide-oda repülgetni, ez számomra nem érne meg ennyit és nem szeretnék napi 16 órákat dolgozni, veled és a kisbabánkkal szeretnék lenni.

-Megmondtad neki, hogy nem? -kérdezte kicsit hitetlenkedve, talán azt hitte, hogy előbb megbeszéljük.

-Persze, mi mást tehettem volna? Baj?

-Nem, csak... Meglepődtem picit, de örülök.

-Akkor jó -válaszoltam mosolyogva. -Remélhetőleg most már tényleg csak mi hárman.