Zsarolva [Sebastian Vettel]

70. fejezet

Epilógus

Sebastian Vettel nevével talán olyan tizennégy éves koromban találkozhattam először, pontosan már nem emlékszem. Akkoriban még nem versenyzett a Forma-1-ben, de mivel az apám már akkoriban is a motorsportban dolgozott, hallottam ezt-azt felőle. Már akkor is nagy tehetség volt. Ahogy bekerült a királykategóriába és egyre feljebb lépett, engem is egyre inkább magába szippantott ez az egész világ. Mondanom sem kell, akkor is ő volt a kedvenc versenyzőm és ez a mai napig sem változott, csupán annyiban, hogy mára sokkal több lett nekem, mint egy kedvenc versenyző. Seb tinédzser korom óta meghatározó személyisége az életemnek. Soha nem gondoltam volna, hogy majd mellette fogok kikötni. Néhányszor találkoztam már vele, volt közös képünk is, de nem több, én voltam a rajongó, ő pedig a kedvenc versenyző.

Miután elköltöztem otthonról kicsit megromlott a kapcsolatom az apámmal, nem tetszett neki, hogy önellásódtam és az sem, hogy nem mellette akartam dolgozni. Akkoriban nem ez volt a vágyam. Teljesen nem szakadt meg közöttünk a kapcsolat, de lényegesebben kevesebbet beszéltünk és az F1 is kiszorult az életemből. 2020 második felében mélyült el ismét a kapcsolatunk és akkor kezdtem el neki dolgozni fokozatosan többet és többet, így ismertem meg Sebet is. A többi meg már történelem.

Sebbel sose váltunk el, sose költöztünk külön és nem voltak nagy vitáink is. A kapcsolatunk a végsőkig megmaradt olyannak, mint amilyen mindig is volt. Számomra a lehető legtökéletesebbnek.

Természetesen visszavonulását követően egy ideig bírta és titkolta, majd felszínre tört benne a versenyzés hiánya, egy ilyet nem olyan könnyű elengedni, pláne, hogy több, mint 30 évig ez volt az élete. A Forma-1-be persze már nem tért vissza, de több versenyen elindult, ilyen példaként a Le Mans-i 24 órás vagy a minden évben megrendezésre kerülő Race of Champions. Egyik évben még egy túraautó-kupában is indult, ahol 8 versenyük volt és ott is nagyon eredményes volt. Ha ő csinál valamit, nem tudja nem komolyan venni.

Apám bármennyire is akarta anya, sose tudott megváltozni, mindig eljárt a fánkozóba a tripla csokis fánkjaiért reggelente és mindig mondott valamit, amivel felbosszantott minket. Lehet, hogy furán hangzik ez, de valahol szerettem is ezt benne, Nem egy átlagos hétköznapi apa volt.

Martin Seb kiköpött mása lett és idővel az apja nyomdokaiba lépve ő is versenyezni kezdett, amit egyszerűen imádott, az apukája meg nagyon támogatta és rengeteg tanáccsal látotta el. Mindig éreztettük vele, hogy nem kell ezt csinálnia, nincs rákényszerítve a versenyzésre, de ő szerette volna. Már két pilótára lehettem büszke a családból. Mikor az apja is vele volt, mindig „kis Vettelnek" hívták.

Mikor a mi kis Vettelünk négyéves volt, egy nagyon boldog dolog történt az életünkben. Nem hittem volna, hogy megtörténik, de teherbe estem egy kislánnyal, majd kilenc hónnap később négy főre bővült a kis családunk, ezzel a lehető legboldogabb szülőkké téve minket. Pont olyan volt, mint amilyennek akkoriban elképzeltem, mikor Elliről volt szó. Charlotte a világ legédesebb kislánya volt, tejfelszőke kis copfokkol, hatalmas mosollyal és rengeteget-rengeteg szeretettel. Azt hiszem, jó munkát végeztünk szülőkként. A bátyjával nagyon szerették egymást már a kezdetektől fogva, nagyon büszke voltam rájuk.

Persze Brianaról sem feledkeztem meg. Neki is sikerült felnőnie és elkomolyodott a kapcsolata, olyannyira, hogy egy közös gyerekük is született abban az időben körülbelül, amikor Charlotte, ugyanúgy egy kislány ráadásul. Ekkora már ők is kinőtték a lakást és támadt egy jó ötletünk. Egy nagyon csendes környéken élünk, ahol nincs túl sok ház, de a szomszédunkból így is árultak egyet, ami egyszerűen tökéletesen megfelelt számukra. Így ideköltöztek, ami még jobbá tette a hétköznapjaimat és a családunk többi tagját is, a két kislány egy életre legjobb barátnőkké váltak, elválaszthatatlanok voltak.

Az együtt eltöltött évtizedekben azt szerettem a legjobban, hogy mellette mindig biztonságban érezhettem magam. Tudtam, hogy vele nem eshet bajom és, hogy bármiben számíthatok rá és ez így is volt, még akkor is, amikor valami miatt mélypontra kerültem. Ő itt volt nekem és igyekeztem én is ezt nyújtani neki.

Mikor mindkét gyerekünk iskolás volt már, visszaálltam segíteni apának a melónál, mert egyre nehezebben bírta egyedül a sok stresszel járó munkát, így jól jöttem neki. Még jobban, mint valaha.

Seb támogatására talán a legjobban akkor volt szükségem, mikor véletlenül rájöttem, hogy apám félrelépett Darcy-val. Volt korábban is egy ilyen ugye, ahol falaztam neki, de akkor megígérte, hogy soha többé nem fordul elő ilyesmi, ennek ellenére megtette megint. A legfájdalmasabb az egészben az volt, hogy akkoriban kezdett anya megbetegedni. Az egy nagyon nehéz időszak volt, de az én németem segítségével átvészeltem és apámmal se vesztem össze életünk hátralévő részére, köszönhetően neki. Bár így is beletelt jó pár hétbe mire sikerült lenyugodjak.

Mindig boldogsággal fog eltölteni, ha arra gondolok, mikor először megláttam a nevét a mappán, amit behozott a titkárnő az irodámba. Eleinte csak úgy gondoltam, hogy segítek neki elsimítani egy „kisebb" szívességgel, vagyis, hogy szerződjön hozzánk, nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Nagyon boldog vagyok, hogy ez mind megtörtént, nincs semmi, amin utólag változtatnék, mert a végére jól alakultak a dolgok. A nehézségek nélkül pedig unalmas lett volna.

Mindezt magunknak köszönhetjük, mert ő itt volt nekem, én pedig ott voltam neki a végsőkig.

Vége