Zsarolva [Sebastian Vettel]

26. fejezet

A hétvégén vissza is érkezett Seb, addig én dolgoztam. Bri péntek estig maradt, elvileg dolgozott, bár ezt eléggé kétlem, főleg a rumliból, ami első nap ott volt, mikor hazaértem, így másnap inkább vittem magammal, legalább nem tudott a számlámra pizzákat rendelgetni.

A következő állomásunk Azerbajdzsán, amit én ezúttal kihagyok, apával megbeszéltem, hogy néha majd itthonról melózok, de valószínűleg nem lesz ez nagyon gyakori. Szerda volt, amikor kivittem Sebet a reptérre. Sajnáltam, hogy nem lehetek vele, de így biztos többet is fog tudni pihenni.

Bekísértem, a beszállókapunál álltunk öt perccel a beszállás előtt.

-Vigyázz magadra és vigyázz apámmal. Nem leszek ott, hogy megakadályozzam, hogy egymásnak ugorjatok.

-Tudok viselkedni -ondta határozottan.

-Azt tudom, de ő nem, szóval csak óvatosan, inkább kerüld. Sok sikert -pusziltam meg.

-Hiányozni fogsz.

-Te is, Seb -bújtam ki öleléséből. -Jó utat! Majd jelentkezz, ha megérkeztél!

-Mindenképp. Szeretlek.

-Én is téged.

Megvártam míg teljesen eltűnik a szemem elől, majd hazamentem. Mára már csak annyi dolgom volt, hogy be kellett menjek az irodába egy pár cuccért, amikre szükségem lesz az otthoni munkánál. Pihenéssel töltöttem az estémet, Seb megérkezett rendben, beszéltünk egy keveset. Egy könyvet

olvastam az ágyban, amikor azt hittem, hogy ő hív, de tévedtem.

-Halló?

-Leah, kislányom! -köszönt apa.

-Szia -tettettem jókedvemet.

-Óriási hírem van!

-Mi az?

-Hát azt most nem fogom elmondani.

-Ezt most kár volt akkor...

-...de hamarosan megtudod -folytatta, mintha nem is hallott volna. -Ugye jössz Franciaországba? -kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.

-Igen, miért?

-Akkor fogom bejelenteni. Hozz szép ruhát, csütörtökön rendezek egy estet és annak a keretein belül.

-Elmondanád mi az?

-Nem. Majd, de nem most. Várj, azt hiszem mennem kell. Légy jó, Leah.

-Te is, apa.

-Na!

-Bocs. Szia.

-Szia.

A múltkorit is bántam, nem mondok valószínűleg újat, ha azt mondom, nagyon nem vártam, de ez a

két hét most nagyon gyorsan eltelt, viszonylag kevés történéssel. Nem volt éppen egy nagy durranás egyik pilótánk számára sem a verseny, de azért katasztrofális sem. A hétköznapokon a szokásos. Sebbel sem történt velünk különös, jól megvoltunk. Az érdekesebb dolgok akkor kezdődtek, amikor

Franciaországba értünk.

Már késő este volt, így egyből aludni mentünk a szállodába, csak erre a járatra kaptunk jegyet. Rohanósra sikeredett a reggelünk, kapkodnom kellett, ami nálam sosem jó, mindig elfelejtek valamit, ez most sem volt kivétel. Megérkeztünk a pályára, mentünk becsekkolni. Seb ment előttem, én

mögötte. Elővette a kártyáját, csipogott egyet és nyílt a kapu, hogy bemehessen. Jöttem én. Hevesen elkezdtem feltúrni a zsebeimet a kártya után eredménytelenül.

-Basszus, a szállodában hagytam -mondtam idegesen.

Itt elindult egy kisebb balhé, hogy engedjenek be, már majdnem visszafordultam érte, de jött apa és

jópofizásával sikerült lekenyerezni a biztonságit, de valószínűbb volt, hogy a doboz fánk győzte meg, nem csak apának ez a kedvence úgy tűnik.

Talán ennyit még sosem rohangáltam, mint ezen a napon, nem volt egy nyugodt percem, ehhez képest korábban végeztem, mint máskor, de nem sokkal. Már a hotelben voltunk ismét, amikor

eszembe jutott, hogy mást is elfelejtettem.

-Seb -szólítottam meg a pilótát.

-Hm? -nézett rám.

-Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ma ismét egy szuper borzasztó estét kell eltöltenünk apával és egy csomó emberrel, akit nem ismerünk? Valami nagy híre van, azt mondta...

-Nekem is muszáj jönnöm?

-Igen. Nem fogsz egyedül hagyni.

Még épp időben jutott eszembe, így el tudtunk készülni és nem késtünk el. Már a társaság nagy része ott volt, igyekeztünk nem nagy feltűnést kelteni, egy darabig úgy is tűnt, hogy ez sikerült, de csak egy darabig.

-Oh, nagy tapsot emberek a négyszeres világbajnokunknak és a kedvenc lányomnak! -terelte ránk a figyelmet apa a színpadról.

-Az egyetlen lányod vagyok! -kiáltottam át neki, de figyelmen kívül hagyta.

-Nagy nap ez a mai, kedves barátaim. Azért gyűltünk össze ilyen szép létszámban, hogy megünnepeljünk Lawrence társtulajdonát a csapatból -nagy taps követte mondandóját. -Tudjátok, hogy mennyi adótól szabadultam meg? -nevetett apa, de én szokásosan nem találtam viccesnek és

szerintem a teremben körülbelül senki sem, de azért mindenki nevetett. -Az Aston Martinra! emelte poharát apa, amihez mindenki csatlakozott.

A beharangozásunk ellenére is inkább meglapultunk, egyikőnknek sem volt kedve sokat beszélgetni felesleges dolgokról. Figyeltem, hogy kik vannak itt és kiket szeretnék elkerülni, közben pedig valaki olyanra terelődött a tekintetem, akinek a jelenléte meglepett, nem tudtam, hogy ő is itt lesz.

-Anya! Hát te? -kérdeztem az éppen felénk közeledő édesanyámtól.

-Néha én is eljöhetek, nem? Apád ragaszkodott hozzá a bejelentés miatt.

-Én tudtam már róla, volt is melóm benne, de nekem se mondta el, hogy ezt akarja bejelenteni. Ezért kár volt jönnünk -mondtam.

-Sebastian, nem baj, ha elrablom egy pár percre a lányom? -kérdezte anya Sebtől.

-Nem, dehogy.

Átsétáltunk egy pár asztallal arrébb, ahol nyugodtabban tudtunk beszélgetni. Leültünk egymás mellé, anya pedig nagyon komolyan nézett rám, nem tudtam, hogy miről lehet szó.

-Hogy vagytok Sebbel?

-Nagyon jól. Tudod, annyira fura, olyan, mintha mindig is ismertem volna, közben csak egy fél éve vagyunk együtt nagyjából. Talán azért érzek így, mert az életem csak miután megismertem kezdődött el igazán. Szeretem.

-Szerintem hallotta -mondta halkan anya.

-Mi? -néztem rá értetlenül, aztán megértettem. Mehettünk volna messzebb, Seb nagyon mosolygott,

ez az a fajta mosolya volt, amit nagyon szerettem.

-Örülök, hogy boldog vagy hidd el, apád is így van feje. Csak tudod, milyen keményfejű.

-Akárcsak Leah -állt mögém Seb, miközben átölelt és nyakon csókolt. -Nem baj, én így szeretlek.

-Na azért -néztem rá komolyan, de elnevettem magam. -Én is téged -csókoltam meg.