Zsarolva [Sebastian Vettel]

36. fejezet

-Seb... -zokogtam és nem jött ki egy hang sem a torkomon.

-Édes, mi baj? -igyekeztem megszólalni, de lassan fulladoztam a sírástól. -Leus, mi történt?

-A... baba...

-Ugye nem? -nézett rám elképedt arccal.

-De -zokogtam a vállába.

-Egészen biztos vagy benne?

-Vérzek.

-Be kéne menni szerintem a kórházba -próbált nyugtatni, de láttam rajta is a fájdalmat.

-Jó...

Pár dolgot összepakoltunk, hogy be tudjunk menni, de én alig voltam magamnál. Nem veszíthetem el, az nem történhet meg. A kórházba vezető úton nem nagyon beszélgettünk, nekem továbbra is némán folytak a könnyeim, Seb pedig rendkívül feszült volt. Bementünk, először a recepcióhoz mentünk, hogy felvegyék az adatokat. Én nem bírtam beszélni, így ő intézte. Pár percig kellett várni a dokira, majd megérkezett és elkezdte a vizsgálatokat. Miután végzett, mondta, hogy várjak egy kicsit, hamarosan többet tud és visszajön. Seb az ágyam szélén ült és fogta a kezemet.

-Ott megy -mutatott a nyitva hagyott ajtón át a dokira, mikor már eltelt egy kis idő. -Beszélek vele. -bólintottam.

-Áh, Mr. Vettel, van valami változás a feleségénél? Újra vérzés merült fel? -kérdezte a doki, mikor meglátta.

-Nem, az nem -mondta érezhetőbben halkabban, mint imént az orvos. -Tudunk már valamit?

-Nézze, nagyon sajnálom, de a vizsgálatok alapján azt kell mondjam, hogy nem tudjuk megmenteni a babát. A felesége most van a 15. héten, ilyenkor már sokkal ritkább a vetélés, nem is tudjuk az okát, mert a kórlap szerint eddig minden rendben ment. A hölgyre egy kisebb műtét vár, amit hamarosan előkészítünk, a teljes kiürülés érdekében. Nagyon sajnálom -megveregette a vállát, majd elment. Halkabban beszélt ő is, így erősen hegyeznem kellett a fülemet, hogy halljam mit mond.

Éreztem, hogy ez lesz, egyszerűen már nem tudtam sírni. Egy kis ideig ott állt, ahol beszélt az orvossal, aztán bejött. Nem szólt egy szót sem, leült az ágyra. Vett egy mély levegőt, mielőtt megszólalt.

-Leah...

-Hallottam -vágtam közbe. -Nagyon sajnálom -kezdtem el ismét sírni, némán.

-Ne csináld ezt, nem akartad, nem tehetsz róla.

-Bennem volt a hiba, ha a doki szerint minden rendben volt. Tudod, azt hiszem, túl korán éltem bele magam és annyira szerettem volna. Nem tudom elhinni, hogy... hogy nincs...

-Mindketten így voltunk vele szerintem -bólintott. -Fel kéne hívni a szüleidet.

-Adj egy kis időt, nehezemre esik róla beszélni.

-Beszéljek én velük? -javasolta.

-Nem, úgy érzem, ezt nekem kell.

Időközben újra megjelent egy orvos és mondta, hogy két óra múlva jönnek majd értem előkészíteni, addig egy kis várakozási idő is van, hogy mi lesz. Sikerült egy kicsit összeszednem magam és amikor Seb elment keresni egy mosdót, én felhívtam anyát. Nem mintha nem hallhatná a beszélgetést, szimplán akkor éreztem elég időt hozzá magamban.

-Szia, anya...

-Leah, mi baj van? -kérdezte aggódó hangon.

-Itt vagyunk a kórházban.

-Te jó ég, mi történt?

-A baba...

-Ugye nem? Mégis hogyan?