Zsarolva [Sebastian Vettel]

34. fejezet

A spanyolországi tesztek kifejezetten jól mentek, az itteni eredmények ugyan még nem mérvadóak, ennek ellenére azért mindhárom napot sikerült viszonylag az élen zárnunk. Szombat reggel utaztunk vissza, ugyanazzal a repülővel, mint apáék, eddig nem sikerült elmondanom nekik, most viszont megfelelőnek találtam a pillanatot. Felszálltunk a gépre, mikor már ki lehetett kapcsolni az övet és biztonságosan repültünk, átültem melléjük.

-Komolyan alszik? -kérdeztem hol horkoló apámra, hol anyára nézve. -Most szálltunk fel tíz perce...

-Hogy vagy, kicsikém? Keveset tudtunk beszélni, túl sokat dolgozol -anya viszont szerencsére partner volt a beszélgetésben.

-Erről szerettem volna beszélni, talán jobb is, ha apa utólag tudja csak meg. Nemrég megtudtam valamit, ami elsősorban engem és Sebet érint. Hú, -vettem egy mély levegőt -anya, én terhes vagyok. -Tátva maradt anya szája, először nem nagyon tudott mit mondani, kellett egy fél perc minimum.

-Ezt el se hiszem, kislányom! Annyira örülök! -ölelt át szorosan, de figyelt, hogy véletlenül se nyomjon meg, én halkan nevettem, néha túl figyelmes volt, még nem látszott semmi, de jobb persze a biztosra menni mindig. -Mindent el kell mesélned -háradőltem, hosszú lesz.

Örülök, hogy ilyen jól ment, kellemesen el tudtunk beszélgetni. Megbeszéltük, hogy beszél majd apámmal, de, ha megtudja, biztos keresni fog és nekem is kell vele beszélnem.

Vasárnap szerettünk volna mindketten sokáig aludni. Persze ez nem sikerült, valaki már korán reggel dörömbölt az ajtónkon. Mondott is valamit, de azt, hogy mit és, hogy ki, azt nem lehetett érteni egyáltalán. Seb is felébredt rá, egymás felé fordultunk.

-Mész? -néztem rá bociszemekkel.

-Megyek... -állt fel és indult ki a szobából.

-Valamit azért vegyél fel! -kiáltottam utána, hogy ne egy szál gatyában nyisson ajtót. Hallottam, hogy odasétál és kinyitja, majd az illető nagy lendülettel bejön.

-Te komolyan felcsináltad a lányomat, Vettel, hm??! -apa kérte számon a pilótát, aki nem tudott mit reagálni. Gyorsan felvettem az első pólót, amit találtam, Sebé volt, de nem baj és kiszaladtam hozzájuk.

-Apa! -köszöntöttem, igyekeztem mosolyogni, de nagyon feszült voltam.

-Leah! Komolyan terhes vagy? Tőle?

-Hát, tudod... igen...

-Annyira boldog vagyok! -nem tudom, hogy én vagy Sebastian volt az, aki jobban meglepődött, de nem sok időnk volt a sokkra, mivel apa közös ölelésbe vont mindkettőnket. -Ez olyan jó hír, nagypapa leszek! Ugye megkapja a nevemet?

-Apa, kérlek ne szaladj ennyire előre, ki tudja, az is lehet, hogy lány lesz.

-Akkor nem William, hanem mondjuk... Wilhelmina. Ugyanúgy lehet Will, vagy Willy... -kezdett el ötletelni.

-Teljesen kizárt -utasítottuk el mindketten nyomatékosan.

-Apa, te komolyan emiatt keltettél most fel minket korán reggel?

-Ezek nagyon komolya dolgok, kislányom. Amikor anyád veled volt várandós...

-Jaj ne -éreztem már a vesztem és nem tévedtem, itt elindult a soha véget nem érő sztorizgatás, ami nem igazán járult hozzá, hogy ne akarjak visszaaludni és nyitva tudjam tartani a szemeimet.

A reggeleim nagyon változóak voltak, hol jobban voltam, hol rosszabbul. A következő, bahreini teszt előtt felhívtam a dokimat, hogy a versenyhétvége utáni hétre időpontot foglalhassak vizsgálatra. Érzem azért, hogy megvisel már most az elején, mióta vannak a rosszulléteim, alig tudok enni, fogytam is egy keveset már, Seb kifejezte az aggodalmát emiatt, de én megnyugtattam, hogy nem lesz semmi baj.