Zsarolva [Sebastian Vettel]

38. fejezet

Sajnos hiába telt el ez a két hét, nem valami sokat változott a hogylétem, hiába igyekeztem javítani. Rendszeressé váltak a rémálmaim, amikből verejtékezve ébredtem az éjszaka közepén, mindegyikhez hozzá volt köze. Nyilván fáj az elvesztése, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire és ennyi ideig fog kísérteni a dolog, hisz csupán 15 hétig volt velünk. Talán az álmok egyrészt annak is voltak köszönhetőek, hogy napközben nem igazán beszéltem róla, dolgoztam, egyfajta figyelemelterelésbe mentem át, ami reggeltől estig megkönnyítette, de cserébe éjszaka ütött vissza és az jobban fájt.

Most itt vagyunk ismét egy versenyhétvégén, Barcelonában. Jó lenne erős teljesítményt nyújtani a héten, mivel azutóbbi időben ez elmaradt és nagyon fontos az a bajnokság, igazán közel vagyunk hozzá idén. Itt az idő, hogy valóra váltsuk az álmunkat.

Most éppen az első szabadedzés zajlik, itt állok kint a boxutcában a pitwall mellett és figyelem az elsuhanó autókat, most vettem ki a szünetemet, de nem vagyok éhes. Akárhányszor Seb suhan el előttem, az agyamban is átsuhan a gondolat a kicsiről. Nem akarom, egyszerűen nem szeretnék rá gondolni, de nem megy. Lassan már nem értem. Miért kell ezen ennyit problémáznom, de komolyan?! Nem először határozom el, hogy kizárom a gondolataimból, de valami mindig meghiúsítja a tervemet.

Kicsit besokalltam, muszáj volt bemennem. Valami megoldást kell találnom, mert ez az állapot nem tartható. Estére értünk vissza a szállodába, már sötétedett. Megérkeztünk és leültünk egy kicsit, mára már nincs semmi dolog.

-Megyünk le enni? -kérdezte Seb egy kis idő után.

-Nincs kedvem enni...

-Mostanság sosincs. Leah, ez így nem jó, kell enned.

-De ha nincs étvágyam? Pláne annyi ember közé nincs kedvem lemenni -mondtam és elindultam befelé inkább a hálószobába, de megragadta a karomat, hogy megállítson.

-Rendelek fel valamit, jó? Addig zuhanyozz le, kicsit frissülj fel, oké?

-Jó... -egyeztem bele és a háló helyett a fürdő felé indultam.

Mire visszaértem már ott is volt a vacsora. Nem ettem sokat, de így is többet a mostani szokásosnál. Hamar lefeküdtem aludni, ahogy az elmúlt időszakban majdnem minden este. Reggel nagyon furcsa érzéssel ébredtem, ennek pedig az álmom volt az oka.

Egy virágos mezőn álltam. Körbenéztem, egyedül voltam, majd hátrafordultam és ott állt Seb mosolyogva. Közelebb léptem hozzá, a karjában Ellit tartotta, aki mosolygott és nevetett, ahogy apukája az arcát cirógatta. A kis pofikája piros volt a pírtől. Odamentem hozzájuk én is elkezdtem a kislánnyal játszani. Sebbel csak mosolyogtunk egymásra a kislány örömét látva.

Először mosolyogtam ébredés után, bár a mosolyom hamar leolvadt, ez mégis más volt. Nem rémálmom volt, igaz, most is vele álmodtam, de ezúttal nem történt benne rossz, csak boldogok voltunk. Nem tudom, hogy mit akar ez most jelenteni, mindenesetre örülök, hogy nem verejtékezve kellett felkeljek.

A tegnapi után a mai nap rendkívül gyorsan eltelt. A délelőtt egész uncsi volt, de a délutáni időmérőre ez már kevésbé mondható el. Bejött Seb ígérete, habár az a futamra szólt, de ez egy jó előjel hozzá, ugyanis ma sikerült megszereznünk a pole pozíciót az AMR22-essel. Izgatottan vártam a futamot és ilyen már régebben volt, most végre megint itt éreztem magam.

Vasárnap reggel kicsit ballábbal keltem, főleg a tegnapihoz képest, de nem tudom, hogy miért. Gyorsan összekészültünk és mentünk is ki a pályára. A kocsiban ülve telefonoztam és megtaláltam az egyik olyan cikket, ami a kicsi elvesztéséről szólt. Véletlenül nyomtam rá, nem akartam elolvasni, de akaratom ellenére is fennakadt a szemem egy mondaton.

-Seb, te ezt láttad? -kérdeztem a vezető pilótát.

-Mit is?

-Az egyik cikk Ella haláláról. Figyelj, idézem: ...William Wilson elmondása szerint Wilhelmina Vettel. Te tudtál erről? Komolyan képes volt ezt nyilatkozni az apám? Ha megnyúztak volna se adtam volna ilyen ocsmány nevet a gyerekemnek.

-Nem láttam én sem.

-Na majd akkor jól elbeszélgetek vele még a verseny előtt -határoztam el.

A pályára érve szétváltak az útjaink. Délben találkoztam először apámmal, számonkértem ezzel a Wilhemina dologgal kapcsolatban, de csak annyit tudott mondani, hogy ő nagyon bízott benne, hogy ez lesz a neve, mert nekem is ezt akarta adni, csak anya megvétózta -vajon miért?!

Háromra, a rajtra már nem volt semmi neheztelés köztünk, együtt figyeltük a futamot. Az elején kicsit szorítanunk kellett, mert nagyon nagy volt a káosz az elején, de Seb ügyesen vette az akadályokat és sikerült megőriznie az első helyet, amit onnan már nem is engedett ki a kezei közül. Az egész csapatnak és nekünk is már nagy szükségünk volt erre a győzelemre, sokkal oldottabb lett a hangulat az egész boxban. Megérkezett az első három a parc fermébe és kezdetét is vették az interjúk, Seb maradt a végére, tekintve, hogy a csapat nehezen engedte el őt.

-Seb, remek teljesítmény, magabiztos vezetés, ami egy csodás győzelemmel zárult. Mit tudnál hozzáfűzni ehhez, hogy élte meg? Gondoltad volna, hogy ilyen erősek lesztek ma? -faggatta a riporternő.

-Miamiban megmondtam és így is lett. Ma én lettem itt az első és ez jövőhéten Monacoban sem lesz másképp.

Tetszett ez a magabiztosság nekem és a riporter sem tudta volna rá mondani, hogy nem, inkább semmit nem tudott mondani. Alapvetően már ma este hazarepültünk volna, de most inkább itt maradtunk ünnepelni. Igyekeztem felszabadult lenni, de továbbra is nehezemre esett ilyen nagyobb társaságokban lenni és azért örültem, amikor már visszamentünk a szobába. Sebnek is feltűnt a feszengésem.

-Minden rendben, Leah? -kérdezte, amikor már visszamentünk és csak kettesben voltunk.

-Hát... aha.

-Most ezt higgyem is el? -kérdezte felvont szemöldökkel.

-Nem tudom.

-Tudod, hogy én mindig itt vagyok neked és én értelek meg a legjobban, mert ezen most együtt megyünk át, de ideje lenne tovább lépni, nem gondolod?

-Az két különböző dolog, hogy én mit gondolok és, hogy mit tudok megvalósítani, ez pedig egy olyan dolog, amivel nagyon igyekszem, de nehezen sikerül, nem nagyon inkább.

-Valamit viszont tenni kell. Sok fontos dolog van most, ami így nehezen fog menni -nézett nagyon komolyan.

-Az, ha veszekszünk nem hozza vissza Ellát -fontam össze karjaimat.

-Én is tudom, semmi nem hozza vissza, pont ezért kell tovább lépni, még annyi minden lehet, ez csak egy apró dolog az életünkben.

-Ezek szerint neked a közös gyermekünk csak egy apró dolog volt. Hát jó, ha te ezt így látod, akkor én meg lehet, hogy reggel miután felébredek nem a te arcodat fogom látni, hanem apáét, mert inkább átmegyek hozzá.

-Ne viccelj már velem, te is pontosan tudod, hogy nem úgy értettem -próbált megállítani.

-Mégis azt mondtad.

-Nem, kiforgattad a szavaimat -ellenkezett.

-Akkor hallgatlak, magyarázd meg, mondd el, hogy is gondoltad pontosan. Hallgatlak.

-Leah...

-Most szerintem nincs miről beszélnünk. Esetleg majd kicsit később -mondtam, felkaptam a cuccomat és faképnél is hagytam.

Felmentem egy szintet, ahol apa szobája volt, nagyon reméltem, hogy visszatért már a buliból, mikor eljöttünk még ott volt és valami tequila buliban vett részt, nem éppen úgy nézett ki, mint aki éppen indulni készül. Bekopogtam. Lépteket hallottam és kinyílt az ajtó. Könnyes szemekkel néztem fel rá.

-Kislányom, mi a baj? -kérdezte aggódva.

-Apa... -szipogtam. -Bejöhetek? -beengedett, leültem és vettem egy mély levegőt, mielőtt bármit is mondtam volna.

-Mégis mi történt?

-Ez egy hosszú történet lesz... Kezdem az elejétől...