𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

1.

Namjoon:

A színpad alatti rohanás és az izzadtság már ismert szaga egy átlagos koncertnap velejárója. Még fel se léptem a színpadra de már a művésznevemet kántálja a sok rajongóm.

- Rapmon! Rapmon! Rapmon!

Egy-két utolsó igazítás és készen állok.
Felguggolok a helyemre, a színpad padlóját alkotó kis négyzetre, és amint jelzek, az megindul lassan felfelé. A kék mikrofonomat szorongatom, a rajongóim pedig hangos sikításban törnek ki.

- OPPAAAAAA! - üvöltözik több irányból is.

Felveszem a művészi mosolyom és amint helyére ér a mozgó lap, megáll, én pedig egyet előre lépve leszállok róla. A színpadon vagyok.
Végig nézek a sok emberen. Mind Rap Monster miatt vannak itt, úgyhogy meg kell adnom nekik amire vágynak.

A mikrofon állványomra helyezem a mikrofonom és felcsendül az ismerős ritmus. A Lonely számommal köszöntöm a rajongói táborom.
Ütemre csettintek és elkezdem énekelni a szöveget. A szöveget amit egy esős napon írtam otthon a nagy, üres, magányos házban, minek falai felém emelkedtek és lenézően bámultak minden irányból. Mintha bármelyik percben rám akartak volna borulni és eltemetni örökre.

Annyira belemerülök a gondolataimba, észre sem veszem, hogy kezembe veszem a mikrofont és járkálni kezdek, ennek a számnak pedig nemsokára vége.

- So fuckin' lonely. Somebody call me. I'm fuckin' lonely.  - éneklik velem a dalszöveget. Nem is sejtik hogy abban az időben íródott amikor magamba zuhantam egy újabb hazug, pénzéhes ribanc miatt, akibe én hülye beleszerettem.

A zene elhalkul, az ütem eltompul és véget ér a szám. Ezt a Forever rain követi, majd jön a Fantastic, a God rap, majd a Wild Flower.

Éppen a Moonchild közepén tartok, mikor jobb oldalon felfigyelek a történésekre. Egy fiatal srác töri át magát a korláton majd a testőrökön és egyenesen felém rohan.
Nem értem mi történik de nem hagyom abba az éneklést. Akkor sem, mikor a fiú már majdnem mellém ér, de még mindig nem lassít.

Hirtelen történik az egész. A srác felém veti magát, a karjait maga elé tartja, és hátra lök.
Elterülök a kemény földön, az őrült rajongóm pedig félig rajtam, félig a padlón végzi. Mindezt egy hangos puffanással volt egybekötve.

Csak ekkor látom meg. Az egyik fém rudakból álló elem, amin a fények helyezkedtek el, lezuhant és kilapított volna ha ez a fiú nem lép közbe.

Lassan levezetem a tekintetem a srácra, aki félig még mindig a lábamon van. Óvatosan feltápászkodik és az arcomat, majd teljes testemet végigméri.

- Jól vagy? - dönti aprót oldalra fejét. Világosbarna hajának vége szemébe lóg és az izzadtság miatt több tincs is sötétebb színű, amik a homlokára tapadtak. Mogyoróbarna íriszeit vizsgálom, így csak később veszem észre hogy az az izzadtság ami elszínezi haját, piros, és végig csorog arcán.

- Te vérzel - nyúlok arca felé de végül meggondolom magamat és nem érek hozzá. Olyan ártatlannak tűnik. És értem aggódik mikor ő sérült meg? Oh, hát persze. Ő is csak egy őrült rajongó aki az életét is kockára teszi értem, minden következményt leszarva.

A testőrök, a biztonságiak és majdnem az összes itt dolgozó körénk sereglik. Felsegítenek, azonban a mogyoróbarna fiú nem ilyen szerencsés. Nem tud felkelni. A lábán landolt az egyik lámpa. A szilánkok felsértették a bőrét, és amíg le nem szedték róla a nehéz fémet, nem tudott felkászálódni a padlóról.

A koncert ezzel ért véget. Az őrült rajongómat mentő vitte el, engem pedig a helyszínen vizsgáltak meg, és az eset után, egy percnek se kellett eltelnie ahhoz hogy az egész interneten a koncertfelvételek terjedjenek világszerte. A rejtélyes fiú aki megmentette az életem és a lehetséges bírság amit a valamelyik dolgozóra szabhatnak ki, amiért nem volt biztonságos a szerelvény.

Csak engem nem hozott lázba a dolog. Legalábbis ezzel próbáltam hitegetni magamat. Csak egy őrült rajongó, nem igaz?