𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

3.

Seokjin:

- Kérem! - állítok meg egy nővért a folyosón, aki rám pillant ugyan, de láthatóan türelmetlenül vár a folytatásra. - Már jól vagyok, mikor mehetek haza?

- Fogalmam sincs, kérdezze meg az orvosát vagy a recepción, hátha ott meg tudják nézni a kórlapját - feleli a nő, majd tovább siet.

- Maga mit keres idekint? Egyáltalán hogy jött ki? Feküdnie kéne! - talál rám egy ismerős arc. Ez a kórházi gondozó jár be a szobámba időközönként, hogy nincs e szükségem valamire.

- Jól vagyok, haza szeretnék menni - felelem.

- Attól még hogy elutasította az érzéstelenítőt, a fájdalomcsillapítót, és egyéb gyógyszereket, emellett a röntgent és a gipszet is elutasította, nem jelenti azt hogy jól van.

- Kérem. Én nem tudom kifizetni a szobát, ahogyan az ételt se. Haza kell mennem a családomhoz. Tényleg jól vagyok. Csak adjon egy papírt aminek az aláírásával elmehetek és már itt sem vagyok - hadarom. Nekem erre tényleg nincs időm, ahogyan pénzem sem. Eunu halálra rémülhetett ma. A mama is aggódik, és egyedül nem tud vigyázni a kicsikre. Szükségük van rám.

- Nem magának kell kifizetnie a számlát - mosolyog kedvesen a nő.

- Hogyan? - dermedek le.

- Kim Namjoon állja a teljes kórházi számláját, úgyhogy nem kell aggódnia a pénz miatt. Kérem hadd kísérjem vissza a szobájába. Csak egy rögzítő kötés van a lábán és pihentetnie kell.

Értetlenül nézek a nővérre. Kim Namjoon kifizeti a kórházi számlám? Mégis hogyan fogom tudni neki vissza fizetni? Tudja hogy nekem nincs rá pénzem és aztán kamatostul kéri majd?

- E..elnézést, ezt nem igazán értem. Miért állja a számlámat az az idol?

- A menedzsere azt mondta hogy hálából amiért megmentetted és kérte hogy jól viseljük gondodat, a végösszeg pedig nem számít.

- Nekik lehet nem, de nekem igen - felelem felháborodottan, majd mikor rájövök hogy illene illedelmesebben bánnom az ápolóval, kicsit visszább veszek - elnézést. De...nekem tényleg haza kell mennem. Jól vagyok.

- Egy egyszerű röntgent nem készíthetnénk még? Mi van ha rosszul forr össze a csontja? És mankó nélkül tervez haza indulni?

- Jönnek értem kocsival, ülni fogok, esküszöm. Otthon van mankó, és az idő 90 százalékában ágyban leszek. Csak kérem, engedjenek haza - könyörgök tovább. Persze minden szavam hazugság. Jelen pillanatban is a teljes testsúlyomat a bal lábamra helyezem és kezemet ökölbe szorítva vájom körmömet a tenyerembe, a fájdalom elnyomása érdekében.

- Tényleg nagyon fontos magánat hogy még ma hazajusson - elhallgat és tekintetével végigmér, majd valószínűleg magában kezd el morfandírozni hogy mit kezdjen velem. - Rendben van. Haza mehet. De komolyan mondtam, hogy pihentetnie kell a lábát! Semmi séta, futás, vagy megerőltetés ne legyen a következő...egy hónapban. És a varratokat ki kell szedni két hét múlva. Arra vissza kell jönnie. - Bólintok. A nővér nagyot sóhajt és végül óráknak tűnő percek múlva sikerül kijutnom az épületből.

A robogóm valószínűleg még mindig a koncert helyszínén van, én pedig a város másik felén élek. Nincs nálam pénz, úgyhogy busz, taxi és egyebek kizárva. Gyalog nem hinném hogy képes lennék hazajutni. Így nincs más választásom; el kell sétálnom a robogómig, és azzal hazamegyek.

Bicegve indulok meg, azonban csak körülbelül 10 métert teszek meg mikor egy fekete kocsi parkol le az út szélén. Drágának tűnik, így egyből felfigyelek rá, de nem nézem sokáig. Elkapom a tekintetem ahogyan nyílik az ajtó, majd a földet bámulva tovább bicegek.

- Hé! - kiált mögülem valaki, de mivel valószínűleg nem nekem, hátra se nézek. - Állj meg, hallod!? - érkezik már közelebbről a hang. Lassabbra veszem az eleve csiga-lassú bicegésem. Nem számítok rá hogy nekem beszél az illető.

Hirtelen egy kéz érint meg, mire megugrok és felkapom a sötét alakra a fejemet. Ő az. Kim Namjoon személyesen és hozzám beszél.