𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

29.

SeokJin:

- Hová mész? - érdeklődik a mama, mikor ahelyett, hogy helyet foglalnék, hazaértemkor, már fordulok is vissza a bejárati ajtóhoz.

- El kell intéznem valamit - felelem.

- Munkával kapcsolatos? - kérdi gyanakodva.

- Igeen, egy picit - bólintok.

- Dehát szabadságon vagy, nem? Ráadásul még csak pár órája vették le a lábadról a gipszet, fél perce értél haza... - kezdi sorolni, de félbeszakítom.

- Tudom mama, de most hívott Jungkook és tudod, hogy milyen kedvesen bánik mindig velem. Megkért valamire, szóval megteszem, de sietek haza - nyomok puszit arcára, és míg egyik lábam még bent, addig a másik már kint is van.

- Jinie! - kiált utánam mama. - Tudod, hogy ma van a kicsik szavaló versenye, igaz? - juttatja eszembe az esti programomat.

- Persze. Addigra vissza érek, esküszöm. Gyorsan megjárom - bizonygatom, és így is gondolom. A lábam már csak egy kicsit fáj és a mankóval is egyre ügyesebben közlekedek, ráadásul a gipsz sincs már a lábamon, hogy az hátráltasson. Csak felpattanok a robogómra, elrobogok Namjoon lakásához, beugrok, ránézek és hazajövök. Nagyon gyors leszek.

Tervek szerint, át is gurulok a városon, kisebb mellék utcákat használva, hogy a nagy dugókat elkerüljem, és már meg is érkezek Namjoonhoz. Fogadok hogy bealudt, vagy megint segg részeg, és azért nem vette fel a telefont Jungkooknak. De azt is kinézem belőle, hogy lemerült a telefonja, és elmerült valami hülye könyvben, ami olyan okossá teszi.

Csengetek, de nem hallok bentről mozgást, úgyhogy előveszem a belépő kártyát amit munkakezdésemkor kaptam, és bejutok a lakásba.

- Mr Kim Namjoon! - szólítom egyből, és lekapom a cipőmet.

Az üres lakásban visszhangzik mankóm kopogása, ami eleinte lassú ütemet, majd egyre gyorsabbat vesz fel. Magam sem tudom miért, de az hogy nem kaptam választ, fusztrálni kezd. Mi van ha tényleg baja esett?

Nincs a nappaliban. Nincs a konyhában.
Megyek tovább.
Nincs a fürdőben, nincs a műtárgyas szobában.
Tovább megyek.
Nincs a...de.

A szobájában van. Az ágyában fekszik a sötét szobájában.

Hát persze, hogy csak elaludt.

- Hé! Ébredjen! A frászt hozta Jungkookra, tudja? - sétálok ágya mellé és megrázom a lábát. A takaró...meleg. - Mr Kim! - szólítom ismét, mire résnyire nyitja a szemét.

- Ki vagy? - kérdi, ami iszonyatosan megrémít. Mi az, hogy ki vagyok? Nem ismer fel? Vagy csak nem lát rendesen? Beverte a fejét? Mi van vele?

- Én...

- Féllábú vagy? - vág szavamba. Huh...felismer.

- Igen. Igen, én vagyok - helyeselek és közelebb lépve hozzá, homlokára helyezem a kezemet. Lázas. De hogy? Mikor?...

Beugrik a tegnap este. Az eső, és Ő, ahogyan teljesen bőrig ázott.

- Mondtam, hogy le fog betegedni, uram - igazítom meg takaróját, hogy egészen a nyakáig, teljesen elfedje testét.

- Ne - mondja rekedten.

- Mit ne? Melege van? - kérdezek vissza.

- Ne csináld - rázza a fejét, miközben résnyire nyitott szemével, végig engem figyel.

- Mit, uram? - értetlenkedem tovább.

- Ezt. Hagyd abba a hivatalos beszédet. Így olyan távoli vagy - fejti ki jobban, de még mindig nem teljesen értem.

- Távoli? - ismétlem egyik szavát.

- Mmm - helyesel. Azt hiszem, ez egy "igen" akart lenni egyébként, ha kinyitotta volna a száját.

- Oké, akkor nincs hivataloskodás - egyezek bele. Valójában nekem is egyszerűbb ha nem kell figyelnem a beszédstílusomra. - Hívjak orvost hozzád, vagy elmész magadtól? - kérdem, de Namjoon nem válaszol.

Ahj, mit csináljak? Jungkook valószínűleg már a gépen van, úgyhogy hiába hívnám, magánorvosokat nem ismerek, nem hogy egy olyat aki megbízható és ráér most. Ráadásul Namjoon címét se adhatom ki senkinek ha minden igaz.

- Hé, kelj fel! Elviszlek a kórházba, ott majd ellátnak! - érintem meg vállát, és rázom meg egy aprót, de ezzel csak azt érem el, hogy Namjoon átfordul a másik oldalára.

A faliórára pillantok.
Fél 11.

Így nem hagyhatom itt, és végül nincs mára programom a késő délutánon kívül, úgyhogy azt hiszem kénytelen vagyok maradni.