𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

26.

Egy hét...egy teljes hét ami örökkévalóságnak tűnik.

Jungkook, mivel még mindig a menedzserem, így minden reggel elküldi a napi programot és 5-6 óránként ellenőriz, hogy hol vagyok és mit csinálok. Eleinte kicsit kínos amiért még mindig nem bocsátott meg nekem, de aztán pár nap után úgy tűnik hogy jót tesz neki Párizs, úgyhogy kicsit oldódik köztünk a hangulat. Igazából nem nagyon tesz hozzá a dologhoz hogy itt van e vagy a föld másik felén, hiszen amúgy is nagyrészt telefonon tartottuk a kapcsolatot.
És mielőtt valaki szóvá tenné, hogy "de hát, nem úgy volt, hogy szabadságra megy?". De igen. Viszont a menedzsereknek nincs olyan, hogy rendes szabi. Mindig -ismétlem- MINDIG tudnia kell hogy az idolja merre van és mit csinál, vagy milyen programokon vesz részt, esetleg, hogy kikkel találkozik és biztonságosan oda jutott e. Hiába van szabadságon, ugyanúgy szemmel kell tartania engem. Ez benne volt a szerződésében is, és elfogadta, hogy tényleges szabadságra nem mehet.

Taehyung már a kezdetek óta a sofőröm, így az ő nélkülözése is megvisel, hiszen benne bízom meg a legjobban, még ha nem is teljesen. De nem is ő az akit nem bírok nélkülözni egy hétre, hanem Féllábú.

Minden egyes nap gondolok Rá és órákat ülök a telefonom felett, amin az Ő telefonszáma van behozva, közben pedig azon agyalok hogy rá kellene írnom, hogy mi újság, hogy van, hogy telnek a napjai, jár e a kórházba rendszeresen, kell e valami segítség, vagy inkább, hogy jövő héten milyen feladatai lesznek, amiken most könnyítek, hogy ne erőltesse meg ismét magát.... Aztán végül elsötétül a képernyő, én pedig nem írok rá, és fel se hívom.

Szerdán volt talán, hogy gondoltam egyet és álruhában elmentem a lakása elé. Nem mentem be. Nem csengettem. Nem szóltam neki. Csak álltam ott és bámultam fel az ablakba, ahol éppen égett a villany. Láttam Őt a konyhában amint a mamájának segít, és volt hogy Eunut, meg Jiut is az ölébe vette, hogy maguk vehessék le a bögréjüket a felső polcról. Nevettek és akkor először láttam Féllábút boldognak. Gyönyörű mosolya van, még ha a nevetése olyan hangos is, hogy az utcán állva is hallottam, ráadásul az ablaktörlés hangját idézi.

Vissza térve, a hetem hasznos tevékenységeihez, amikor éppen nem a telefonom képernyőjét bámultam, Féllábú után sóvárogva, akkor azon agyaltam, hogy vajon mit kellene tennem jövőhéten. Hogyan kellene vele bánnom? Milyen feladatokat kellene adnom neki, amivel nem erőlteti meg a lábát? Vigyem el valahová? Dehát az alkalmazottam. Legyek kedvesebb vele? Biztosan feltűnne neki, és úgy venné, hogy csak szánalom. Bánjak vele ugyanúgy? Dehát most is rossz vége lett, ráadásul a felmondáson is gondolkodott, ami megrémít. Most hogy szembesültem azzal, hogy elveszíthetem és talán sosem láthatom, rettegve kapaszkodom belé és szorítani akarom amilyen erősen csak tudom.
Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki azt mondja, nem fél a haláltól, majd majdnem vízbe fullad, és szembe találkozik a ténnyel, hogy talán elveszíti az életét. Aztán megjelenik egy farönk, amibe megkapaszkodhat. Megragadja és olyan erősen kapaszkodik belé, hogy el ne süllyedjen még egyszer, onnantól kezdve nem engedi el, csak ha már biztosan tudja, hogy nem veszítheti el az életét, mert biztonságos helyre jutott.

Most én is így vagyok ezzel. Szembesültem a ténnyel, hogy elveszítem és kétségbeesetten kapaszkodni akarok belé, hogy mellettem maradjon és el ne hagyjon.

El kellene mennem hozzá ma is - ötlik fejembe egy szuper gondolat így péntek este, amivel olyannyira egyetértek, hogy már szedem is a cuccomat és a leghamarabbi járattal már metrózom is a szegénynegyed felé.

A metró a legjobb választás, hiszen itt annyi fura és bizar alak van, hogy ha rajtam van egy napszemüveg, maszk és kapucni, senki se kérdőjelezi meg viseletem, ráadásul azt sem feltételezik hogy híresség lennék. Milyen híresség  jár metróval? Na ugye, hogy egyik se. Rajtam kívül persze.

Egy hátránya viszont akkor is van.

Ahogy Féllábúék lakása közelébe érek, az ég váratlanul leszakad és úgy kezd zuhogni, mintha dézsából öntenék, én meg ott állok egy szál pulóverben az utcán, esernyő nélkül, és mivel nem valamelyik sofőröm hozott ide, egészen farkamig átázom.

Ez az én szerencsém. De megéri, mert az ablakban ismét megláthatom Őt.