𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

53.

"-Kérlek elmennél az ikrekhez..?"

- Maga az apjuk? - állít meg az ajtó előtti rendőr, majd végigmér. - Várjunk csak, maga ismerős nekem valahonnan - kezdi látványosan szemügyre venni az arcvonásaimat. - Valami teleshop reklám arca, vagy hírbemondó? - találgat.

- Nem, de van hogy hirdetek termékeket és nem ez a lényeg. Nem vagyok az apjuk, mert az apjuk már nem él, de egy .... közeli hozzátartozójuk vagyok - mondom egy kis gondolkodás után.

Alaposan végigmér, végül pedig benyit a mögötte lévő helyiségbe.

- Hogy hívják? - néz vissza rám.

- Namjoon. Kim Namjoon - felelem egyből.

- Gyerekek, ismertek egy bizonyos.. Kim Namjoon-t? - kérdi az ikrektől, és kintre hallom a helyeslő válaszuk, azonban ez most más mint ezelőtt. Nincs ujjongás, nincs sikoltás, nincs lelkesedés, csak egy egyszerű "igen". - Végeztél? - fordul most a bent lévő kollégájához a rendőr.

- Igen - feleli a másik és kisvártatva kisétál. Ő is ugyanúgy megkérdezi, hogy hozzátartozó vagyok e, és mikor megbizonyosodnak arról -- különböző kérdések feltevésével -- , hogy tényleg ismerem a kölyköket és nem bántani szándékozom őket, végre beengednek a helyiségbe.

Eunu egy ágyban ül és látszólag a semmibe bámul maga elé, Jiu pedig mellette fekszik, átölelve testvérét.

- Sziasztok - húzom halvány mosolyra a számat, és leülök az ágy végébe. - Hogy vagytok? - kérdem.

- Hol van mama? - kérdi Jiu. - És mi van Jin oppával? - érkezik egyből a következő kérdés is. Látszik rajta hogy meg van szeppenve és nem érti mi  történik most.

- A mama most az orvos nénikkel és bácsikkal van - kezdek bele, és lopva Eunura pillantok. Nincs jó bőrben. - Jin pedig jól van. Már felébredt és a doktor bácsi is azt mondta, hogy fel fog épülni. Csak egy kisebb bibije van és pihennie kell - magyarázom. - Ha szeretnétek, megbeszélem a rendőr bácsikkal és az orvosokkal, hogy egy szobába kerülhessetek - teszem még hozzá, mire látszólag felcsillan Jiu szeme.

- Lehet? - villan át tekintetén a remény.

- Igen, lehet - bólintok. - Eunu - fordulok a fiú felé, de nem reagál. - Eunu - érintem meg óvatosan a vállát, mire összerezzen, és felém kapja a fejét. - Semmi baj, csak én vagyok az. Már biztonságban vagy. Nem hagyom, hogy még egyszer ilyen történhet. Ide senki se tud jönni és a rendőr bácsik is azért vannak itt, hogy vigyázzanak rátok - mondom neki lágy hangon, és magamhoz húzva az ölembe veszem. - Nem lesz semmi baj - ígérem nekik, Eunu hátát simogatva. - Menjünk át Jinhez.

Eunuval az ölemben felállok az ágyról, és a kezemet nyújtom Jiu felé, aki el is fogadja azt.
Az ajtóban lebeszélem a rendőrökkel a dolgokat, és a folyosón a dokit is elkapom, hogy jelezzem neki a helyzetet. A rendőrök biztonság kedvéért végig követnek és mikor Jin szobájához érünk, az egyikőjük be is jön velünk a helyiségbe.

- Oppa! - siet az ágyhoz Jiu és felmászik Jin mellé.

- Jiu - mosolyodik el Jin, aki a testére nehezedő kislány szavaira ébredezik és a szobában körülnézve egyből elkezdi keresni Eunut is. Tekintete megragad az ölemben lévő fiún. - Eunu.. - szólítja lágyan, de az nem reagál, így ijedten néz fel rám.

- Jól lesz, csak még nem dolgozta fel az eseményeket. Pihennie kell, és rendben lesz. Keresek majd egy jó terapeutát, aki kifejezetten ilyen idős gyerekekkel foglalkozik és tud segíteni - magyarázom, és Eunut a helyiségben lévő másik ágyhoz viszem.

- Miért...? Miért történt ez velünk..? - suttogja maga elé Jin, mire mellkasomba hasít a fájdalom.

Ha nem lettem volna ilyen hülye és felelőtlen... ha előre gondolkodtam volna...

- Sajnálom... - motyogom inkább csak magamnak és mielőtt Jin rákérdezhetne, benyit egy nővér, hogy elvégezzen néhány vizsgálatot.