𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

19.

"Túlhajszoltam. Mindenért felelősségre vontam. Ő mentette meg az én életem, és ez a hálám? Észre kellett volna vennem hogy nincs jól. Az egész az én hibám."

- Szólnod kellett volna! - rivallok rá idegességemben és ököllel a falba verek. A hirtelen nagy hangra a füle mellett, összerezzen és résnyire nyitja szemét, hogy ellenőrizze mi történt. Szemeimbe néz először, majd végig mér és megakad tekintete az öklömön. Én is lepillantok és csak ekkor veszem észre hogy vérzik. Azt hittem izzadság.

- Sajnálomh - nyúl kezem felé hogy ellenőrizze sebemet, de elkapom előle. - Le kell kezelni - erősködik és csuklómra fog, de szorításában semmi erős nincs. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem.

A farzsebemhez nyúlok a telefonomért, hogy hívjam a mentőket, azonban hiába nyomogatom a bekapcs gombot. Lemerült.

- Fenébe! - üvöltöm és felpattanok Féllábú mellől. - Mindjárt vissza jövök! - mondom még egyszer rá pillantva és kirohanok a folyosóra.

- Valaki hívjon egy mentőt azonnal! - kiáltom, és a hozzám legközelebb lévő alkalmazotthoz sietek. - Kim SeokJin láb sebei elfertőződtek! Magas láz, erőtlenség! A seb gennyezik, piros és fel van dagadva! - sorolom a véleményem szerint fontos információkat a megszeppent férfinak, majd vissza sietek a mosdóba. Féllábút elernyedve találom, üléséből oldalra dőlt.

- Hé, hé, hé! - emelem meg felsőtestét és vissza felültetem. - Nyisd ki a szemed - paskolom meg tűz forró arcát, de nem reagál. - Hé, ébredj! - emelem meg hangom, de semmi - Jin ébredj! Kelj fel, vagy...kelj fel vagy kirúglak, hallod?!

- Hmmm - lihegi, de nem nyitja fel pilláit. Eszméleténél van.

- Nem kellett volna eljönnöd! Szólnod kellett volna és betegszabit kivenni!

- Semmi..ség - suttogja.

- Semmiség, semmiség, folyton ezt mondogatod, közben pedig egyfolytában az életed kockáztatod másokért...értem! - nem reagál. Ha nem kap orvosi ellátást minél hamarabb, a végén lehet hogy amputálni kell majd a lábát, azt pedig nem tudnám megbocsátani magamnak. Nem akarom hogy "Féllűbú" megnevezése a végén igaz legyen. - Fel tudsz állni? Ki kell mennünk. Kell hogy legyen itt orvos aki ellát a mentősök kiérkezéséig - magyarázom és hóna alá nyúlva átkarolom.

- Hmmm - reagál, de meg se mozdul.

- Gyere, állj fel! - próbálom felhúzni, de iszonyat nehéz, mert egy kicsit sem segít.

- Ezt nem lehet parancsba adni! A Kis Jinie akkor áll fel amikor helyes srácot lát, de most nem lát senkit! - ellenkezik Féllábú. De nagy szája lett hirtelen. Talán jobban van? És mi az hogy Kis Jinie? Csak nem a...

- Nyisd ki a szemed és máris láthatsz helyes srácot! - szólok vissza neki, mire lassan felnyitja pilláit és bágyadtan elmosolyodik.

- Neem, csak egy gazdag, beképzelt pöcsöt lát, aki ráadásul itt sincs valójában. - Össze vonom szemöldököm.

- Mi az hogy itt sincs valójában? - kérdezek rá bizonytalanul.

- Te is tudod. A főnököm senkire sincs tekintettel. Nem lehetsz ő, mert ő itt hagyna meghalni. - Fájdalom hasít mellkasomba a szavai hallatán. Dehát ezt akartam elérni, nem igaz? Hogy ilyennek lásson. Arra viszont nem számítottam hogy ennyire fájni fog. Mintha valaki kitépte volna a szívemet a helyéről.

- Igazad van. Biztosan itt hagyna meghalni, de bizonyítsd be hogy te nem hagyod magad - próbálom motiválni, majd eszembe jut valami. - Haza akartál ma jutni minél hamarabb. Már nem szeretnél?

- Haza? - elgondolkodik - Igen. A mamának segíteni kell. A kicsik pedig ébren meg akartak várni - kapaszkodik a csapba és elkezd feltápászkodni. Ez az! Felhúzom a földről és jobbját átvetem a vállaimon, derekát pedig szorosabban tartom.

Végre megindulunk előre én pedig a mosdóból kifelé vezető úton próbálom szóval tartani Féllábút.

- Kik is azok a "kicsik"? Van...élettársad is?

- Nincs. Az unokahúgom és az unokaöcsém... - feleli.

- Akkor a testvéreddel laksz és velük?

Nem válaszol.

- Féllábú?

Váratlanul a raktár helyiség elé érve elnehezedik a teste és ha nem szorítanám olyan erősen, elterülne a földön.

- Jin!