𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

52.

"- Mégis mi a fene történt itt? - motyogom magam elé, és ismét letekintek az ölemben fekvő porcelán testre. Miért kell már megint így látnom Őt...?"

- A fejsérülését egy kemény tárgy okozta, valószínűleg az elkövető táskájában található festék szórók egyike okozta. Enyhe agyrázkódása van, ami várható volt ilyen erejű ütés hatására. A bőre felszakadt egy négy centiméteres szakaszon, amelyet már összevarrtunk. Szerencsésen megúszta, nem kell aggódnia - mondja az orvos.

- Akkor miért nincs még eszméleténél? Miért esett össze? - értetlenkedem, miközben lopva a kórházi ágyban fekvőre pillantok.

- Az agyrázkódás egyik legfőbb tünete a hányinger, émelygés és eszméletvesztés. A veszélyhelyzetben megnövekedett adrenalin szintjének köszönhetően bírta olyan sok ideig talpon, és amint a veszély elmúlt, az adrenalin szintje csökkenni kezdett, a szervezete kimerült így következhetett be az ájulás - magyarázza a doki. - Jelenleg pedig még pihenésre van szüksége, nem kell aggódni, hamarosan felébred - teszi hozzá.

- És a többiek? Mi van az ikrekkel? Eunuval és Jiuval.

- Már jobban vannak. Jiut felzaklatták a történtek, Eunu pedig sokkot kapott, viszont megfelelő bánásmódban részesültek. Mivel jelenleg ők az egyetlen szemtanúk, most éppen kihallgatják őket.

- Mi? Mi az hogy ők az egyetlenek jelenleg? Mi van Jin mamájával?

- Ő eleve súlyos beteg volt, és az állapota hirtelen rosszabbodott.

- Mi? - döbbenek le és automatikusan Jinre nézek. Megszakad a szívem azért, ami velük történt... és az egész miattam van.

- Jelenleg nincs eszméleténél. A váróban lett rosszul, nem sokkal az érkezésük után. Ha nem bánja, most mennem kell más betegekhez.

Nem jutok szóhoz. Az egész az én hibám. Miattam talán az egész életük tönkrement. A kicsik traumát szenvedtek el, ami valószínűleg egész hátralévő életüket meg fogja határozni, a dédnagymamájuk állapota rosszabbodott, Jin pedig... ha eddig nem tette, most egy életre meg fog utálni.

- Köszönöm - mondom egy gombóccal a torkomban és amint kimegy a doktor, könnyeimet visszafojtva ülök le Jin ágya melletti székre. - Sajnálom - suttogom az eszméletlen kezét szorongatva. - Kérlek bocsáss meg nekem - gördül le az első könnycsepp arcomon, amelyet szorosan követi a többi.

- N..hamjoon.. - hallom meg hirtelen a reszelős, gyenge hangot, mire felkapom a fejemet. Két, gyönyörű, barna szempár néz vissza rám.

Gyorsan letörlöm a könnyeimet, és felpattanok az ülőhelyzetemből.

- Mi..történt? - néz körül a szobában.

- Elájultál - mondom.

- M-mm - rázza a fejét. - Nem velem - teszi hozzá. - Mi van Eunuval és Jiuval? Hol vannak? Mi történt velük? A mama velük van?

A szívemet mintha szivacsként csavarnák ki kérdései közben. Óriási súly nehezedik a mellkasomra.

- Az.. ikreket éppen kihallgatják... de.. jól vannak - mondom nehézkesen.

- És a mama?

- Őt éppen vizsgálják.

Szavamra Jin egy gyors mozdulattal ül fel az ágyban, azonban hiába leplezi, látom rajta, hogy sebébe nyilalt a fájdalom, és szerintem még meg is szédült.

- Miért? Mi van vele? Mi történt? - hadarja kérdéseit.

- Feküdj vissza..kérlek - nyúlok lassan vállai felé, és óvatosan vissza fektetem vízszintes helyzetbe. Ami meglep, hogy egyáltalán nem tiltakozik.

- Mi van vele? Ugye nem súlyos? - kérdezget tovább.

- Még nem tudok részleteket - felelem. - De jó kezekben van - teszem hozzá és közben mély levegővételekkel a szívverésemet próbálom csitítani. - Az orvos azt mondta, hogy enyhe agyrázkódásod van, úgyhogy a legjobb ha vízszintes helyzetben maradsz és pihensz - terelem másra a szót, miközben hátam mögött a körmeim újra és újra a tenyerembe mélyesztem.

A fájdalom hatásos módszer, amit gyakran bevetek koncertek előtt, vagy bármikor amikor stresszes vagyok. Mint például most. Félek, hogy rákérdez a történtekre és arra, hogy mit tudok róla. Félek, hogy ha megtudja, meggyűlöl és örökre elveszítem.

- Namjoon - szólít meg Jin, és hangja kiráz gondolataim közül.

- Hm? - fürkészem arcát, de ő csak felém nyúl és a hátam mögötti kezemért nyúl. Gyengéden magához húzza az ökölbe szorított végtagomat és végig simít rajta nagyujjával.

- Ne bántsd magadat - éri el simogatásával, hogy enyhítsek szorításomon, szavára pedig nagyot dobban a szívem.

- Honnan..? - csodálkozom.

- Túl sokszor csinálod. A vak is láthatta. Nem jó szokás - húzza halvány mosolyra ajkait. - Kérlek elmennél az ikrekhez..? Ha a mama nincs velük... biztosan halálra vannak rémülve és örülnék ha egy számukra ismerős arc is ott lenne mellettük.

Bólintok.

Nem tudhatja még... de érte bármit megtennék.