𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

50.

"Ha ön sem bánja, jobb ha hivatalos megszólításnál maradunk. Végül is csak szakmai kapcsolat van közöttünk."

Csak szakmai kapcsolat... - visszhangzanak fejemben szavaim. Még mindig fáj az igazság.

A hétvégén történtek után betegszabadságot vettem ki. Nem tudnék a szemébe nézni a történtek után és minden egyes alkalommal mikor látnám, fájna. Bár így is fáj, elég csak rágondolnom.

Mindenesetre igyekszem kitörölni az emlékezetemből a történteket, hogy aztán minden visszatérhessen a régi kerékvágásba. Jiu, Eunu és mama pedig próbálják elterelni a figyelmemet. Pontosabban a mama próbálja elterelni a figyelmemet a kicsikkel. Azt mondta nekik, hogy most szomorú vagyok, és fel kell vidítani, úgyhogy egyfolytában engem próbálnak szórakoztatni. Majmit megkaptam estére, hogy ne kelljen egyedül aludnom, napközben pedig a kicsikkel játszom és a mamának segédkezem. Egy percig se hagynak egyedül. Most is éppen hazafelé tartunk a boltból, ahova akaratom ellenére lettem elrángatva.

- Hyung, versenyezzünk! - mondja Eunu ahogy a lépcsőház elé érünk.

- Áh, nem is tudom - húzom el a számat.

- Kérlek oppaaa! - lelkesedik be Jiu is.

- Felvernénk a ház összes lakóját - rázom a fejemet tiltakozva.

- Délután 2 van! Ilyenkor senki se alszik! - érvel a mama, mire szúrós pillantással fordulok felé.

- Kérleeek - mondják egyszerre az ikrek.

- Na jó - sóhajtok, és a kilincsre teszem a kezemet, hogy kinyissam az ajtót. 

- Aki utoljára ér fel, az a záptojás! - indul meg elsőként Eunu, én és Jiu pedig szorosan követjük.

- Aki utoljára ér fel, az mosogat! - kontrázok.

- Hát az mama lesz! - nevetgél Jiu és amíg ő gyorsan egyesével veszi a lépcsőfokokat, addig én kettesével.

Elsőként Eunu ért volna fel, azonban ahogyan befordultunk az utolsó fordulónál és már csak egy egyenes lépcsősor választott el minket a céltól, döbbenten vettük észre, hogy a bejárati ajtónk tárva-nyitva van.

- Álljatok meg! - szólok rájuk suttogva, Eunu azonban nem hallja meg a lábdobogástól, és tovább igyekszik. - Eunu! - sietek utána és két lépéssel be is előzöm.

Megfogom a kabátjánál fogva és a hátam mögé irányítom.

- Várjatok itt - mondom és lassú, óvatos, halk léptekkel osonok be a lakásunkba.

A szívem ezerrel ver és a lélegzetemet visszafojtva haladok előre lábujjhegyen. A kicsik szobájából neszt hallok, mire egy ütemet kihagy a szívem. Hogy a fenébe jutottak be ide? És mégis ki, vagy miért?

Gyorsan körülnézek valami fegyver után, és éles tárgyak híján egy esernyőt ragadok magamhoz.
A szívem majd kiugrik a helyéről, miközben a szoba felé tartok.

A helyiség ajtaja nyitva van, így ahogy elé érek, óvatosan bekukucskálok.

Egy számomra idegen, fekete ruhás alak graffitizik a falra. Testét fekete bő ruha borítja, fején kapucni és sapka, alkatából ítélve viszont lány.

Mégis mi a fenét csinál itt? És miért pont itt?

Hirtelen valami hozzáér a pulcsimhoz, mire megugrok és abba az irányba nézek ahonnan jött az érintés. Eunu az. Észre se vettem, hogy követett.

- Szólj a mamának hogy hívja a rendőröket - nyújtom át Eununak a telefonomat suttogva - Halkan - emlékeztetem, ahogyan vissza indul a folyosón. Eunu lábujjhegyen el is indul visszafelé, azonban mielőtt kiérne vele a lakásból, a telefon hangosan megcsörren.

A legrosszabbkor! - kapom a fejemet a hang irányába, és mikor vissza nézek a betolakodóra, az már felém rohan.

Nincs időm kitérni előle, nekem rohanva a falhoz lök és a kijárat felé indul.
Eunu ledermed, én pedig elkapom a lány pulcsiját, mielőtt a közelébe érhetne.

- Ki a fene vagy? - kérdem, de ahelyett, hogy válaszolna, hátra fordul felém, megsuhintja a nála lévő oldalvászontáskát. Mivel őt szorongatom, nem tudok kitérni előle, így telibe az arcomat kapja el.

A szorításom meggyengül, de nem eléggé ahhoz, hogy el tudjon menekülni a betolakodó.

- Eunu, fuss! - szólok rá unokaöcsémre, de az még mindig nem mozdul. Csak dermedten áll és szorongatja két kezében a telefont, ami ismét megszólal a kezében.

Ijedten lepillant a készülékre és lassan elhúzza rajta az ujját.

- Halló? - szól bele a rég nem hallott hang, amit 1000 közül is felismernék. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és megragadom az ismeretlen csuklóját, hogy azzal tartsam a lakásban.

- Halló? Jin? Ott vagy? - kérdi a vonal túloldalán lévő.

- Hívd a rendőröket! - kiáltom. - A lakásomhoz! - teszem hozzá remegő hanggal.

A fekete ruhás lány kétségbeesetten próbál kiszabadulni szorításomból, miközben Eunut a mama kivezeti a lakásból.

Az idő mintha megállt volna, a következő pillanatban pedig már hallom a szirénák hangját.

Az ajtót figyelem, amin két egyenruhás alak jön be, nem sokkal később pedig Ő is megérkezik futva. Ahogy Őt meglátom, óriási fáradtság lesz úrrá rajtam. A pillám elnehezedik és a fülem besípol. Homályosan látom ahogyan Namjoon a nevemet tátogva siet felém, majd képszakadás. Mi történt?