𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

33.

"- Féllábú? Hová mész? Itt hagysz...? - hallom meg magam mögül az erőtlen, reszelős hangot."

Namjoon.

- Te meg...? - nézek végig meggörnyedt testén. Le van izzadva, a ruhája gyűrött, a szemei pedig alig vannak nyitva. Ordít róla hogy beteg. Alig áll a lábán. - Miért keltél ki az ágyból? Pihenned kell!

- Hová mész? Ne hagyj itt. Kérlek, ne hagyj el - könnyesedik be a szeme és lassú, csoszogó léptekkel megindul felém.

- Muszáj mennem, a srácoknak most lesz egy versmondó versenyük, hetek óta erre készülnek és nagyon izgulnak. Megigértem nekik hogy ott leszek - magyarázkodom. - Már így is késésben vagyok - teszem hozzá.

- Ne menj el... - érkezik végre elém és karjait szorosan körém fonja, testsúlyának nagy részét pedig rám helyezi. Lángol a teste, nem ment lejjebb a hője, sőt, szerintem magasabb is lett.

- Namjoon, tényleg mennem kell - próbálom lefejteni magamról kezeit, de nem sikerül. Fejét a nyakhajlatomba méllyeszti és érzem a forró leheletét a bőrömön. - Namjoon! - Nem reagál. - Hé! Engedj el! Mennem kell.

Szavaimra mégerősebben markolja pólómat.

- Ne menj el. Nem hagyhatsz el te is. Ne hagyj el - motyogja.

- Mi? Mi az hogy én is? - kérdezek vissza értetlenül.

- Mindenki elhagyott...nincsen senkim, csak te vagy nekem, maradj velem, kérlek.

Nem tudom mit csináljak. Szavaira össze szorul a szívem, de a kicsik.... azt ígértem hogy ott leszek...

- Namjoon! - nem reagál. - Namjoon! - szólongatom tovább hogy elengedjen, de meg se moccan. - Ahjs. Rendben. Nem megyek el - mondom végül, de a rám csimpaszkodó koala még így sem ereszt el. - Menjünk vissza a szobádba. Lázad van.

Hiába mondom neki, hogy maradok, hiába veszem le a cipőm, hiába zárom vissza az ajtót, hiába kísérem a szobája felé, egy pillanatra se engedi el a pólómat. 
Egészen az ágyáig kísérem, és lefektetem.

- Namjoon, engedj el - kérem, és az engem markoló kezére fogok, azonban nem enged a szorításából.

- M-mm. Nem engedlek. Itt kell maradnod - motyogja csukott szemmel.

- Maradok, maradok - zsörtölődöm és leülök az ágy szélére. - Ne aggódj, itt vagyok, csak pihenj - simogatom gyengéden kézfejét. Most hogy hagyjam így itt? Kit hívjak a helyemre? Mégis mit csináljak? Nem hagyhatom itt így Namjoont, de a kicsikről se kellene lemaradni, hiszen azt ígértem nekik, hogy ott leszek és első sorból szurkolok majd.

Várok. Nem tehetek mást. Megvárom hogy Namjoon elaludjon, aztán majd meglátom...

Nem számítottam rá, hogy mire befejezem gondolatmenetemet, Namjoon lélegzete egyenletessé válik. Elaludt. De a szorítása csak egy fokkal lett gyengébb.

Lassan, és óvatosan kezdem lefejteni ujjait a pólómról, hogy aztán amilyen halkan csak lehet, ki tudjak osonni.
Siker!

Az órámra pillantok. Ha most elindulok is, Jiut már biztosan lekésem, viszont Eunut még elcsíphetem....de...Namjoonnak megint magasabb lett a hője. Valamit tennem kell. Egy hideg vizes borogatás még belefér az időmbe, ha gyors vagyok. - állapítom meg és el is sietek a fürdőszobába.

Egy tálba engedek hideg vizet, keresek egy tiszta kistörölközőt és már megyek is vissza a főnököm szobájába.

Óvatosan kihúzom Namjoon kezét a takaró alól, feltűröm a pizsama ujját és sietős mozdulatokkal elkezdem lehűteni a testét. A kezeit a mellkasa követi, végül pedig az arca és a nyaka.

Már az utolsó húzásoknál tartok, amikor Namjoon elkapja a törölközőt tartó kezemet és bal oldalára fordulva magával ránt. Egy miliméteren múlik, meg persze a gyors reflexeimnek köszönhető, hogy nem dőlök rá Namjoonra keresztbe.

Jobb könyökömön támaszkodom meg, és próbálom kiszabadítani magamat a szorításából, sikertelenül. Óvatosan feltérdelek az ágyra és átmászom Namjoonon, majd ügyetlenül a hátamra huppanok mellé.

Még felülni sincs időm az ágy tulajdonosa átveti rajtam jobb lábát. Ugyan azon oldalon lévő karja pedig csak egy pillanatra ereszt el, hogy mellkasomon keresztbe nyúlva a bal karomra szorítson.

Teljesen lefogott. Nincs menekvés, hiába ficánkolok végtagjai között. Itt ragadtam Vele egy ágyban, az Ő karjai közt, miközben a város másik felén kellene lennem és az ikreknek szurkolnom.