𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

36.

"- Egy perc múlva indul oda a metró!"

Felugrok a padról, Jint kézen ragadom és magam után húzva futni kezde.

- Elnézést, elnézést! - töröm át az utat az emberek között. A metrónk már beállt és az ajtói hamarosan záródnak.

Villám sebességgel ugrok be a zsúfolt szerelvénybe és Jint is magam után rántom, viszont a nagy tömeg miatt gyorsan le kell fékeznem, Jin pedig a mellkasomnak ütközik.

- Aucs - nyikkan fel halkan - Bocsánat - lép egy lépéssel hátrébb, így a záródó ajtók majdnem össze nyomják.

- Vigyázz! - ragadom meg ismét és rántom karjaim közé éppen az utolsó pillanatban. Ahogyan magamhoz szorítom, érzem szapora szívverését... vagy talán az enyémet. Nem tudom pontosan eldönteni.

Ezt követően egyikőnk se szól semmit. Túl zsúfoltnak ítélem a metrót ahhoz hogy helyezkedjünk, mégis muszáj elrontanom a pillanatot, köszönhetően keményedő hímvesszőmnek, amit nem akarok hogy megérezzen.

Elengedem Jint és nagy nehezen mellé furakszom, így már nem kell egymással szembe, összenyomódva állnunk.

A sapkámat jobban a fejembe húzom, amikor meghallom hogy egy fiú csoport az egyik számomat hangszórón keresztül bömbölteti.

- Ne szálljunk át másik kocsiba a következő megállónál? -suttogja fülembe Jin.

- Nem szükséges. Valószínűleg az is ennyire tele van.

- És ha felismernek? - kérdi, még lejjebb véve hangerejét, így alig értem kérdését és válasz helyett előbb megrázom a fejemet.

- Nem fognak.

Ezzel ismét beállt köztünk a csend. Csak két megállót kellett várnunk, a metrón máris több hely lett. Még két megálló után pedig már szabad ülőhelyek is akadtak.

- Szombaton kevesebben járnak haza a külvárosba, másnak meg mi dolga lenne ott? - magyarázza Jin a gyors üresedést és leül az egyik felüresedett helyre.

Én is helyet foglalok és csak ekkor veszem észre, hogy míg egyik lába egyfolytában rugózik, mintha izgulna, addig a másik lábát kezével szorítja.

- Még mindig fáj a lábad? - kérdezek rá.

- Nem - vágja rá egyből, nagyon gyorsan. Túl gyorsan.

Felvonom az egyik szemöldökömet.

- Vagyis nem vészes. A doki azt mondta, hogy már meggyógyult. Csak.. érzékenyebb mint régen. Holnap esni fog valószínűleg és ezért fáj. Bár még mindig nem értem, hogy lett belőlem időjós, és a lábam ezt honnan tudja. Még az időjárás jelentők se tudnak biztos eredményt adni - csóválja a fejét, mire széles mosoly terül el a számon. Persze ő ezt nem láthatja, az arcomba húzott sapkától és a maszkomtól --ami egyébként egy egyszer használatos maszk, így olyan mintha betegség miatt hordanám, nem pedig azért mert híresség vagyok--, ráadásul a fejemen lévő kapucni is sokat takar.

- A légnyomás változást érzékeli, nem az esőt. A meleg és a hideg levegő találkozásakor keletkezik az eső. Míg a meleg levegő felszáll, addig a hideg levegő alábukik. A meleg hatására párásabb lesz a levegő. A felhőkben lévő vízcseppek ilyenkor kicsapódnak, porszemek köré gyűlnek, és azok hullanak le az égből. Ezért nem érdemes esővizet inni egy nagyvárosban, mert nem tiszta - magyarázom neki. - Vissza térve a lábadra.. - folytatom. - A légnyomás változás a hőmérséklet változására következik be. Másmilyen nyomás nehezedik a lábadra. Az emberi szervezet hozzá van szokva ehhez a változáshoz, azonban mivel te nemrég sérültél meg, így érzékenyebb rá a lábad, éppen ezért érezheted.

- Wow - nyög ki csak ennyit. - Ezt te honnan tudod? Meteorológusnak vagy orvosnak készültél? - értetlenkedik.

- Ez általános iskolás anyag - rázom a fejem.

- MII? - emeli meg hangját kérdésére, mire többen is felénk néznek, így lentebb veszi hangerejét. - Mégis milyen órán tanítanak ilyet?

- Földrajz - vágom rá nemes egyszerűséggel. Hogy nem emlékezik erre? Az egyik legkönnyebb anyag volt.

- Hát én nem emlékszem ilyesmire - köti az ebet a karóhoz.

- Mert fogadjunk, hogy nem tanultál rendesen.

- Az megeshet - ért egyet velem. - Lefoglalt az, hogy felkészüljek az álommunkámra - nevet fel halkan és egyben kínosan.

- Álom munka? - kérdezek vissza.

- Tudod, a legtöbb kisgyereknek van egy álma, hogy mi akar lenni ha felnő. Mind tűzoltók, rendőrök és katonák akarnak lenni. Legalábbis a fiúk közül.

- És te mi akartál lenni? - érdeklődöm és tényleg nagyon kíváncsi vagyok rá.

- Én? Természetesen milliárdos világsztár. Színész, opera énekes és modell - próbál komoly arcot vágni mondata elején, de a végére mégiscsak elneveti magát. Mostanra nevetségessé válhatott számára ez a gyerekkori álom, pedig szerintem egyáltalán nem az. Sőt.