𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

18.

A Féllábú már bő egy hete nálam dolgozik, és hiába adok neki egy rakat munkát, hiába nehezítem meg a feladatát, Ő mégjobban küzd és annak hogy feladná, jele sincs, de nem aggódom. Idő kérdése és nem bírja tovább, ebben biztos vagyok.

Ma például már este 7 múlt, ráadásul szombat van és egy Mv-m forgatásán vagyunk. Én, a stáb és Féllábú. Nem vagyok éhes, de elküldtem kajáért, aztán megkértem, hogy maradjon itt és várja meg a forgatásom végét, hogy majd otthon átbeszélhessük mi lesz a holnapi teendője. Mivel nem kell minden egyes nap felmosni a lakást, ezért új feladatokat találok ki neki, meg persze vannak olyanok amiket minden nap el kell végeznie.

- Elnézést, hogy zavarom, de nem lehetne hogy sms-ben írja meg nekem a holnapi teendőimet? Otthon még dolgom lenne - biceg mellém Féllábú amikor ivó szünetet tartunk.

- Nem érdekel az otthoni dolgod, majd miután itt végeztél, haza mehetsz és megcsinálhatod, bármi legyen is az. Nem fogok sms-t írogatni, nincs arra időm. Tedd hasznossá magadat, vagy menj be az öltözőmbe a cuccaim mellé és ne legyél láb alatt - felelem, miközben tetőtől talpig végigmérem. Fáradtnak tűnik. Vajon mit akar még otthon csinálni és miért érdekel ez engem ennyire? - Menj már! - szólok rá, hogy megfékezzem magamat a tovább bámulásában és a róla való ábrándozásomban. Kíváncsi vagyok hogy hol él. Valószínűleg nem a szüleivel ha olyan sokat dolgozott ezelőtt is, vagy éppen azért teszi, hogy őket kisegítse? Miért nem vállalt ezelőtt teljes állásos munkát? Nem vették fel sehova? Vagy nem is akarta hogy felvegyék? Mi dolga lehet otthon?

- Namjoon! Folytassuk! - szól rám a rendező, mire gyorsan átadom a poharamat egy mellettem álló statisztának és a helyemre sietek. Csak most veszem észre, hogy Féllábú már nincs itt.

-----------------

- Szedelőzködj, végeztem! - nyitok be a helyiségbe, ami eredetileg a kellékeknek lett kibérelve, de ide hoztam be a cuccomat is. - Féllábú? - mérem végig a termet, de sehol se látom. A biztonság kedvéért bentebb sietek és benézek néhány papírkellék mögé is, de nincs ott.
Kisietek a helyiségből, és elkapom az első erre járó személyt.

- Elnézést, nem látott errefelé egy 20-as évei végén járó férfit? Barna haja van, ugyanolyan szemei. Idegesítően tökéletes arcvonásai, mintha egy modell lenne. Tökéletes, világos bőre, közepes testalkata...

- Nem, nem láttam - vág közbe a hölgy és tovább sétál. Hol a faszomban vagy Féllábú? Mondtam hogy nem mehetsz haza!

A mosdó! A mellékhelyiség felé veszem az irányt, hátha csak pont most akadt ott dolga.
Mintha valaki életét készülnék megmenteni, olyan erővel vágom ki az ajtót, ezzel nagy hangzavart csapva.

Megdermedek egy pillanatra. Velem szemben ül a hideg és piszkos padlón, a csap mellett. Sápadt arcát felém fordítj, mikor meghallja hogy valaki belépett a helyiségbe.

- Mi a fene? - sietek mellé. Szörnyen néz ki.

A homlokára se kell tennem a kezem, hogy érezzem a belőle áradó hőt.

- Te...lázas vagy! - állapítom meg és aggódva fürkészem Féllábú tekintetét.

- Jól vagyok. Fejezd be a forgatást, mindjárt össze szedem maga... - mielőtt befejezhetné mondandóját, hirtelen összeszorítja szemeit és teste megfeszül. Most már bánom hogy nem mentem orvosira. Mit kellene tennem?

- Már végeztünk mára. Mi történt? Mióta vagy rosszul? Megfáztál? Fáj valahol? - hadarom kérdéseim egy szusszal. Nem válaszol. - Jin! - nevére összerezzen és rám emeli tekintetét. Még sosem hívtam így.

- A... lábam. Lüktet - sziszegi és kezét a fáslizott végtagjára teszi.

Lehúzom róla a cipőt, a kinyúlt zoknit és feltárul előttem az átázott fásli. Ez..vérzik? Már be kellett volna gyógyulnia!
Hihetetlen gyorsasággal letekerem a lábáról a kötszert és hamarosan feltárul előttem a szörnyű állapotban lévő lába. A sebei felnyíltak, feldagadtak, kipirosodtak és gennyes-véres váladék szivárog belőlük. Elfertőződött.

Mondani akarok valamit, de annyi a kérdés és ... a lába.... nem jutok szóhoz. Nem merek hozzáérni a sebekhez, szóval kezeim ügyetlenül tartom lába felett és próbálom eldönteni, hogy mihez kezdjek. Kell egy orvos....orvos.

- Miért nem voltál orvosnál?! - villan be egy kérdés, mire fáradtan félmosolyra húzza száját.

- Így is tartozom neked - suttogja fájdalmasan és igaza van. Túlhajszoltam. Mindenért felelősségre vontam. Ő mentette meg az én életem, és ez a hálám? Észre kellett volna vennem hogy nincs jól. Az egész az én hibám.