𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

35.

A betegeskedésemet követő hét hamar elrepült. Jungkook még vasárnap rám írt hogy élek e még és ellenőrzött néhányszor, ahogyan azt is kérdezte, hogy intézzen e orvost, de eszem ágában sem volt leváltani Dr. Kim SeokJint, aki már eleve kezelésbe vett a hétvégén. Meg egyébként is hétfőre majdnem tökéletesen rendbe jöttem.

Amúgy a hét simán telt. Jin tényleg nem hozta fel a szombaton történteket, de mintha megváltozott volna. Mintha egyfolytában nézne és rajtam keresné a benne lévő kérdéseire a választ.

- Hé! Féllábú! - hívom magamhoz szombat délelőtt.

- Igen? - teszi le egyből a kezében lévő portörlőt és már előttem is terem.

- Ma egész nap dolgozol, igaz? - kérdezek rá, mintha nem tudnám kívülről a munkaidejét. Amit igazából én szabok meg.

- Igen, uram - bólint szavai megerősítése érdekében.

- Már mondtam, hogy hagyd az uramozást. Túl idősnek érzem magamat tőle.

- Rendben, bocsánat. - Legyintek, hogy el van felejtve a vétke.

- El akarok menni valahova szórakozni. Kell egy kis friss levegő és jó lenne kicsit kilépnem a komfort zónámból - kezdem felvezetni ötletem. - Tudsz valami jó helyet a városban?

- Hát... a város ezen részét nem igazán ismerem, és amit igen, azt nem hinném, hogy a te.... hogy a te..... hogy olyan híres embernek megfelelő legyen, mint amilyen te vagy - fogalmazza át eredetileg tervezett mondatát, hogy ne sértsen meg szavaival és érzem rajta, hogy retteg. Attól fél hogy kirúgom, ha sokat hibázik? Vagy szimplán próbál megfelelni?

- Nem érdekel kinek való, ez nem attól függ milyen gazdag az ember. Szóval? Tudsz valami jó helyet? - kérdem ismét.

- Öhm - gondolkodik el látványosan, és kisvártatva felcsillan tekintete, de nem tart sokáig. Amint rám emeli gyönyörű szemeit, elbizonytalanodik.

- Mondd - biztatom.

- Van egy hely... ami számomra sok jó élményt rejt magában, de...

- Rendben - szakítom félbe mondandóját. - Menjünk oda - pattanok fel a fotelemből.

- Mi? Most? - csodálkozik.

- Igen, most. Mert jobb programod van? A takarítás várhat.

- Rendben, akkor...induljunk - egyezik bele és elsiet a bejárati ajtóhoz, hogy felvegye a cipőjét.

- Várj egy percet, még inkognitóba kell öltöznöm! - kiáltok utána és elvonulok a szobámba hogy átöltözzek. Nem telik bele sok időbe, pár perc múlva már sétálunk is a metróhoz, amikor Jin hirtelen megáll.

- Mi az? - fordulok vissza hozzá.

- Itt van kiírva, hogy mikor megy a nekünk kellő járat és jegyem sincs. Általában a robogómat használom ha megyek valahova - magyarázza.

- Intézd telefonon - rántom meg a vállamat könnyedén. - Csak azt ne mondd, hogy... - itt elhallgatok, mert Ő lehajtja fejét. Nem tudja hogyan kell. Vagy talán azt se tudja, hogy lehet ilyet. - Oké, mindegy, megmutatom, gyere - intek neki és elvezetem egy üres padhoz, hogy nyugodtan leülhessünk és megmutathassam neki hogyan is kell.

- Egyébként... - kezdek bele, miközben behozom a telefonján a keresőt. - Hogyhogy nem tudod hogyan kell használni? Korábban sem volt okostelefonod? - kérdezek rá, de ahogy kimondom, rájövök, hogy a fejemben egyáltalán nem hangzott ilyen tapintatlan kérdésnek. - Mármint... nem kell rá válaszolnod ha nem akarsz. Igazából hülye kérdés - teszem hozzá mentegetőzve.

- Nem, semmi gond. Nem mindig voltunk szegények. Egy kertvárosi lakásban nőttem fel a szüleimmel és a nővéremmel. Olyan 17 lehettem amikor megkaptam az első okostelefonom, viszont nem tudott az még olyan sokat mint a mai darabok. A...aztán egyedül maradtam a kicsikkel és a nagyival. Ott kellett hagynom az egyetemet és mivel a családi ház a földel lett egyenlő, ráadásul kevés volt arrafelé a munka lehetőség, beköltöztünk a belvárosba. Egy szép, tágas lakásba. Arra viszont nem számítottam, hogy diploma nélküliként nem találok egyhamar munkát. Amikor pedig találtam, egyáltalán nem fizetett eleget. Fél év után ki kellett költöznünk és egy sokkal olcsóbb környéket kerestem magunknak. A telóm tönkrement és nem volt pénzem jobbra. Spórolni kellett - meséli, mire elámulok. Tudtam hogy egy tragédiának köszönheti jelenlegi helyzetét, de... mégiscsak más az Ő szájából hallani a történetét.

- Részvétem.. a családod miatt - mondom, majd ismét a képernyőre nézek, amin végre betöltött az oldal. - Aaa külváros felé megyünk, igaz?

- Igen - bólint.

- Egy perc múlva indul oda a metró!