𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

61.

"- Mikor meghalt az apjuk és a fél családom, TE el se jöttél a temetésre! Eltűntél és még csak annyit se írtál, hogy "részvétem"! Egyedül voltam! - könnyezik be a szemem. - Teljesen egyedül..."

- Akkor voltam pont az első világ körüli turnémon - védekezik Jimin.

- Ne fogd a rohadt turnéra. Utána se jöttél. 5 éved volt rá, és nem jöttél! Még csak nem is írtál! Egy rohadt üzenetet sem! Hírneved lett, szóval minket el is felejtettél! Kibaszott nehéz volt nekem, tudod!? Mindannyiónknak! Eunu és Jiu nem is tudtak a létezésedről és ez nem az én hibám, hanem a tiéd! - a mellkasom elnehezedik és fájdalom hasít a szívembe. Felpillantok a plafonra, hogy ne buggyanjon ki a szememből a könnyem.

- Akartam, de...

- De?

- Nem mertem... aztán eléggé elfoglalt voltam, szóval...

- Szóval nem tetted! Nem tettél semmit!

- Egy idő után úgy éreztem már jobb ha nem zargatlak... - ismeri be lehajtott fejjel, nekem pedig végig szántja a bőrömet az elsőnek kicsorduló sós csepp.

- Holnap gyere vissza és válaszolj Eunu minden kérdésére, majd ezután rendszeresen gyere vissza hozzájuk. Minden évben legalább egyszer. Vagy menj el most és sose gyere vissza többé. Nem kell hogy őket is csak bántsd - mondom végül, könnyeimet letörölve. A hangom rideg, hiába nőtt gombóc a torkomba. Nem akarom hogy lássa mennyire megtörtem. Hogy mennyire fájt amit tett. Hogy mennyi keserűség tör fel belőlem csak azért mert 6 év után megjelent.

Jimin bólint, felveszi a cipőjét és egy szó nélkül elhagyja a házat.

Amint bezárja az ajtót, feltör belőlem a sírás és leülök a földre. Felhúzom a lábaim, átölelem a karjaimmal, fejemet pedig a térdeimre hajtom és úgy zokogok. Észre se veszem, hogy Namjoon mellém sétál, leül és engem figyel.

Csak akkor tűnik fel a jelenléte, mikor kezét megérzem a hátamon, nem sokkal később pedig közelebb csúszik és átölel.

- Mennyit hallottál? - kérdem mikor kicsit lenyugodtam.

- A lényeget... - vallja be őszintén. - Bár nem értettem minden részletét... - teszi hozzá, és eme mondatát néma csend követi. Egyikünk se tudja mit mondjon.

- Seoa.. ő a szülésbe halt bele... hat... igazából lassan hét évvel ezelőtt - kezdek bele lassan.

- Várj - szakít félbe Namjoon. - Csak akkor kell ha készen állsz rá. A legtöbb dolgot tudom, mert a nagyid elmondta, szóval... a részletek később is ráérnek ha most nem megy - hadarja.

- Nem, semmi gond - törlöm meg a szemeim. - Seoa halálát követő évben karácsonykor.. a liszt elfogyott otthon és elsiettem. Én hülye a boltba mentem, amikor rájöttem hogy zárva, úgyhogy az utcánk túlvégén kopogtam be néhány családhoz, hogy tud e valaki adni. Onnan láttam meg az óriási füstöt... A karácsonyt együtt ünnepeltük. Én, Doyun, Jiu és Eunu apukája, a mamáék és a szüleim... Vissza rohantam a házhoz, ami lángokban állt. Láttam őket az ablakban, de nem tudtam bemenni hozzájuk. A földszinten ütött ki a tűz, a konyhában. A bejárati ajtóhoz terjedt át a leghamarabb, szóval... nem tudtak kimenekülni. Az ikreket lepedőn engedték le... Viszont mire más is kijutott volna... elnyelte őket a tűz..

- És a mamád...? - értetlenkedik Namjoon.

- Oh, igen. Ő utánam indult. Mint mondtam, először a boltba mentem, amikor rájöttem hogy nincs nyitva, szóval elég sokáig távol toltam. Utánam jött és ezért ő nem volt a házban... Csak mi négyen éltük túl.. A temetés rá két hétre volt, mivel sokkal többmindent kellett elintézni. Jimin nem jött el és még csak nem is írt. Seoa temetése óta nem jelentkezett.

- Részvétem - suttogja Namjoon a hátamat simogatva és ismét beáll a csend.

- Szerinted túl durva voltam vele...? - kérdem végül, Jiminre utalva. - A végén miattam nem fog veled együtt dolgozni... Ne haragudj, kiüldöztem a vendégedet a házadból..

- Semmi baj. Tényleg nem lenne szerencsés ha elüldözted volna, mert a cég nagy reményeket fűz hozzánk, de ha mégis így lenne, nem gond. Majd megoldom.

Biztató hangját hallva kicsit megnyugszom és kibontakozom az ölelésből, hogy a szemébe nézhessek, viszont amint megteszem, meg is bánom. Tekintetében együttérzést és aggodalmat fedezek fel, úgyhogy gyorsan elkapom róla a tekintetemet és inkább a földet kémlelem tovább.

- Sajnálom... - ismétlem el bocsánatkérésemet. Namjoon viszont nem válaszol. Kezét az állam alá teszi és felemeli a fejemet, hogy a szemembe nézhessen.

- Nem kell bocsánatot kérned - suttogja, le-le pillantva ajkaimra és lassan közelíteni kezd felém. Lélegzet visszafolytva várom, hogy ajkaink összeérjenek.