𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

11.

"Bólintok és ....
- Sssz"

- Mi történt? - fordul egyből felém Namjoon. Arcáról ijedtséget olvasok le, azonban nem sokáig néz felém. Gyorsan elkapja a fejét.

- Csak forró és figyelmetlen voltam - magyarázom. - Elnézés - teszem hozzá.

- Figyelj oda jobban - nyugtázza ennyivel.

- Igenis - mondom suttogva inkább csak magamnak.

Kiszedem az ételt egy tányérba és nekilátok a pakolásnak.

- Hova teríthetek meg?

- Csak hozd ide - feleli. Bólintok és letámasztom az egyik mankóm. Nincs annyi kezem, hogy kettővel menjek. Bicegve kell egyensúlyoznom a nappaliig a Jjajangmyeon-al teli tányért.

Már majdnem odaérek, mikor megbotlom a szőnyegben, a tányért véletlen megdöntöm egyensúlyozás közben és a forró tészta egy része a kezemen végzi. Reflexből engedem el a tányért, ami csörömpölve ér földet a szőnyegen. A Jjajangmyeon pedig beszínezi a kárpitot.

- Én...úgy sajnálom - dobom el a mankóm és a földre ereszkedem, hogy fel tudjam takarítani minél hamarabb. Kényelmetlen pózban szedegetem a tányér darabjait. Szívesebben guggolnék de a lábam miatt azt most nem tehetem meg.

- Tudod te, hogy milyen drága szőnyeg volt ez? - pattan fel Namjoon. Újra és újra bocsánatot kérnék, azonban mégis a hallgatás mellett döntök.

A szívem olyan hevesen ver, hogy félek még ő is hallja. A fejem lüktet és lever a víz, de remegő kézzel ugyan, még mindig a szilánkokat kapkodom fel tenyerembe. Mikor már több darab nem fér kezembe, és nem látok több darabot, óvatosan feltápászkodom a földről és egyenesen a szemetesig bicegek, de nem dobom bele a szilánkokat. Ha így kidobjuk, megsértheti a kukából evő kóbor kutyákat, úgyhogy csak felé a pultra ürítem ki kezem tartalmát.

Nem csak a kezem, de a lábaim is remegnek. Rettegek hogy mi fog történni. Félve bicegek vissza a nappaliba, egy ronggyal a kezemben. Namjoon hirtelen nagy lendülettel indul meg felém.

Lehunyom szemem és összehúzom magam, várva az ütést vagy a lökést, esetleg azt hogy leszedje a fejem, de egyik sem következik be. Kikapja a kezemből a rongyot és a szőnyegre térdel, hogy saját maga tisztítsa fel az ételt onnan.

- Hozd ide a szemetest! - utasít, mire egyből sarkon fordulok és teszem amit kér.

- É...én... Nagyon röstellem. Nem akartam. A  tisztító árát kifizetem - hajolok meg bocsánatkérésem közepette, miután Namjoon felszedte a tésztát a földről és a ronggyal megpróbálta kiszedni a foltot, sikertelenül. Szúrós pillantással néz rám azóta, így úgy döntöttem, hogy itt az ideje a bocsánatkérésnek és a jóvátételnek.

- Ha a kórházi számlákra nem volt pénzed, erre mégis hogy lenne? Ha egész életedben nekem dolgoznál ingyen, még akkor se tudnád vissza téríteni a kárt. Talán HA nyernél az ötös lottón, amire alig 0,00000228% esélyed van, akkor TALÁN, de csak TALÁN vissza tudnád fizetni a kárt amit most tettél.

- Sajnálom. Elnézést. Nagyon röstellem! - Lehajolok, megtámaszkodom a talajon és óvatosan térdre ereszkedem, majd úgy dőlök előre a parkettán. Ujjbegyem véletlen Namjoon papucsát súrolja, úgyhogy kezemet kicsit hátrébb húzom, és homlokom a padlónak nyomom.

- Kelj fel és hozd ide a laptopom - mondja Namjoon monoton hangon, de csak addig jutok el hogy elkezdjek kiegyenesedni, mikor meggondolja magát. - Ne. Mégse. Nem akarom hogy azt is elejtsd. Majd kikeresem telefonról a szőnyeg tisztítók számát, bár nem hiszem hogy ezt ki lehetne hozni belőle, úgy hogy a szőnyeg ne sérüljön.

Hallgatok. Nem tehetek mást. Semmit se tehetek és fogalmam sincs hogy mi lesz ezután. Ennyit arról hogy csak 8 hónapig dolgozok neki. Ez még csak az első napom volt!
Kirúg? Vagy életem végéig az adósa leszek? Mégis mi a legrosszabb lehetőség? Lecsukat? Feljelent? Megbírságol? Tudja hogy úgyse tudom vissza fizetni az összeget.

Namjoon elvonul telefonálni, én pedig egyedül maradok a gondolataimmal. Sajog a lábam.
Óvatosan ülésbe tornászom magamat és a falhoz kúszom. Nem merek ráülni a bútorára. Egy ideig a hideg kövön ülök, és csendesen várakozom, majd rájövök hogy még nem végeztem a mai teendőkkel. A takarítás és portörlés még hátra van.