𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

20.

SeokJin:

Fázom. Folyik rólam a víz és hideg van. Körülöttem nagy a zaj, de nincs erőm hogy kinyissam a szememet. Fáradt vagyok. Lüktet a lábam. Iszonyatosan fáj, már alig bírom elviselni.

Hirtelen ismét belenyilal egy nagyobb fájdalom, mire megfeszül a testem, összeszorítom fogaim és halk nyöszögés hagyja el a számat. Nem bírom. Nem bírom tovább. Csak múljon már el.
Egy könnycsepp csordul le arcomon, amit egy újabb követ. Testem megremeg. Nem bírom tovább. Nem bírom!

- Hol vannak már a mentősök, az isten szerelmére! - kiabál mellőlem valaki. Nem tudom felismerni a hangját, de ő lehet az aki a kezemet szorongatja. Hideg a bőre.

- Nagy vihar van, leszakadt egy híd és beszorult a mentőautó a kocsik közé! - informálja egy női hang.

- Küldjenek egy másikat! - idegeskedik a mellettem lévő.

- Minden autójukat kiküldték, nem tudnak küldeni!

A hideg kész elenged és helyét annál is hűvösebb levegő váltja fel. Olyan üres így...hova megy?

Káromkodás és üvöltözés, de már nem értem. A szavak összefolynak és elvesznek a távolban, majd...csend. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Még a fájdalom is elhagyott.

Hol van mindenki? 

- Nagyi! Jiu! Eunu! Valaki! - kiabálok de hiába. Még én se hallom hangomat, nem hogy még más tegye azt.

--------------------

A szemeim kipattannak, hirtelen lendületből ülök fel a puha ágyban. Forog velem a világ. Arcomat könnycseppek szántják végig. Hol vagyok?

- Jin! - egy homályos alak szólít a nevemen és felém siet. Hangja Namjoonéra emlékeztet, de nem lehet ő. Ő "Féllábú"-nak hív és egy kis aggódást se mutatna felém.

A vállamat egy erős kéz fogja meg és vissza fektet vízszintbe.

- Pihenned kell. A nővér is mondta. Ne aggódj, biztos kezekben vagy itt a kórházban.

- Mih? Kórház? - hevesebben kezdem venni a levegőt és lehunyom szemeim hogy mikor felnyitom pilláim, élesebb képet lássak, viszont addig már nem jutok el. Fáradt vagyok.

- Minden rendben. Nem kell kifizetned semmit. Most én intézem a tartozásom. Csak pihenj.

- Nemh - rázom a fejemet. - A gyerekek...mama... vinnem kell a gyógyszerét és vacsorát. Én viszem a vacsorát. Mennem kell. - Nem tudom hogy ezt csak gondolom e vagy ki is mondom, de ezen elmélkedni már nincs időm. Ismét elnyel a sötétség.

Az újévi fesztiválok miatt kihalt félreeső utcán emberek gyűlnek össze. Rémült arccal nézik a felszálló füstöt, de engem nem érdekelnek az aggódó szemek, engem a családom érdekel! Átvágok köztük és a lángokban álló házhoz rohanok. Kinyitom az ajtót, azonban csak lángok csapnak ki rajta.
- Anya! Apa! Seokjung hyung! - üvöltök de senki se hallja. Csecsemő sírás üti meg a fülem. Az ablakhoz rohanok. Fehér lepedőben eresztik le a kicsiket, majd egy óriás robbanás. Mindent beterít a hamu. A tűzoltók távoli szirénáját nem is hallom, csak a fényeket látom meg ahogyan az utcánkba érnek.
Keservesen üvöltök, ég a bőröm, reszketek de hiába adom ki minden hangom, senki se hallja, még én sem...

Kipattannak szemeim, majd egyből be is csukom a vakító lámpafények miatt és lassan kezdem hozzászoktatni íriszeim a nagy fényáradatnak.

Már megint ez a rémálom...pedig több éve már hogy megtörtént...

Mozgást hallok jobbról, úgyhogy oda kapom a fejemet. Egy nővér az. Ezek szerint... körbenézek. Egy egy szobás, modern kórházi szobában vagyok. Dehát az ilyen vagyonokba kerül!

- Hogy kerültem ide? - teszem fel a kérdést inkább csak magamnak. Az utolsó emlékem hogy a forgatáson vagyok.

- Kim NamJoon személyesen hozott be! - meséli lelkesen a nővér. - Kiváltságos vagy. Jó lehet egy ekkora szupersztárnak dolgozni. Milyen érzés?

A szavam is eláll és értetlenül bámulok a fiatal nőre.

- Nem inkább a sérülésemmel kellene foglalkoznia? - kérdem végül. Nem akarom én tönkretenni a rózsaszín felhőt ami elhomályosítja tiszta látását az idol-al kapcsolatban.

- Elnézést - próbálja összeszedni magát és a kórlapomra néz. - A varratszedése tegnap lett volna, azonban nem jött be, ma pedig lázasan került kórházunkba. A sebei elfertőződtek a lábán, amiben már nem voltak benne a varratok. Tudom hogy nem rám tartozik, de felelőtlenség volt a maga részéről otthon eltávolítani a varratokat. Ha szabad kérdeznem...ennyire nem bízik a kórházakban, esetleg az alkalmazottakban? - tudakolózik a hölgy, mire felvonom az egyik szemöldököm.