𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

41.

"- De ezt már én állom! - erősködik."

- Akkor gyerünk. Milyet kérsz? - fordulok a fagyizó felé.

- Csokisat - válaszolja szűkszavúan.

- Egy csokisat és egy pisztáciásat kérnénk tölcsérbe - kérem az eladót miközben Jin előhalássza a zsebéből a pénztárcáját. Egy ideig meredten bámul bele, majd zsebeihez nyúl, végül pedig félénken felém emeli a tekintetét. Szemében bűntudatot, kínt és sajnálatot látok. Le se kell pillantanom ahhoz, hogy tudjam, a tárcája üres. A koldusnak adta a nála lévő pénzt és nem maradt elég fagyira. Kettőre meg aztán főleg nem. - Fizetem én - bólintok és már elő is rántom a kártyámat.

- Ne haragudj...lejárattalak - mondja Jin, mikor ellépünk a pulttól és ismét az út közepén kezdünk sétálni.

- Dehogy járattál le - ellenkezem.

- De igen... Holnap vissza fizetem! - vágja rá gyorsan.

- Holnap hajnalban megy a repülőm, emlékszel? - mosolyodom el halványan, de közben belülről felemészt a fájdalom. Egy teljes hét nélküle..? Amíg szabin volt, addig sem bírtam ki 5 napig sem, hogy ne lássam. Hogy tudtam ennyire beleszeretni és hogy tudok ennyire kötődni valakihez?

- Oh...igen... - húzza el a száját Jin.

- Rapmonra tudnál vigyázni azalatt az egy hét alatt ha szépen megkérlek? - vetem fel az ötletemet.

- Háát... a lakásunkba nem hiszem hogy felengedné a ház tulajdonosa.. És egyedül mégsem kellene hagynom a lakásban.

- Sokszor van egyedül, csak etetned kellene - kérlelem tovább.

- Nem is tudom... - vonakodik még mindig.

- És ha arra az időre beköltözhetnétek a lakásomba? Te, a nagyid és az ikrek - sorolom.

- Az biztosan nem lenne jó ötlet. Az ikrek túl kicsik. Még csak hat évesek. Nem tudnánk épségben tartani azt a sok felbecsülhetetlen, drága tárgyat meg bútort. Valami vagy valamik biztosan sérülnének. Ráadásul a mama amúgy sem szereti az ilyet. Nagy lenne a herce hurca és... - sorolja, de közbe vágok.

- Rendben, értem, nem kivitelezhető. Akkor beadom egy kutya szállodába. Jó dolga lesz ott. Agyon fogják kényeztetni egy héten keresztül - erőltetek mosolyt az arcomra. Jobban örültem volna, ha Jin vigyázna rá, de hát ha nem, akkor nem.

Váratlan sírás szakítja meg beszélgetésünket. Egy kisgyerek bömböl keservesen, és ahogyan közelebb érünk, látjuk, hogy a fagylaltja esett a földre. Anyukája próbálja vigasztalni, de a kicsi semmilyen szép szóra nem akarja abba hagyni a sírást.

Jin lepillant az olvadozó fagyijára, amiből még egy nyalásnyit sem evett, köszönhetően a folytonos beszélgetésünket. Gondolom illedelmességből nem kezdte nyalni eddig.

- Nézd csak. Itt az enyém. Gyorsan kell nyalni, mert már olvad! Csokis, pont ami a földre pottyant. De ne TÚL gyorsan nyald, mert a végén megfájdul a torkod! - nyújtja át a tölcsért a kislánynak.

- Oh, nem kell, köszönjük. Csak hiszti az egész - tiltakozik az anyja.

- Semmiség. Még nem nyaltam bele, és neki nagyobb szüksége van rá - mosolyog Jin az immár elnémult kislányra.

- Mit kell ilyenkor mondani, Seoa? - kérdi az anyja a kislánytól, mire gombóc nő a torkomba. Annyi név van ezen a világon, miért pont...

- Köszönöm bácsi! - hajol meg a kislány.

- Semmiség Seoa....Szép neved van - teszi hozzá, mire össze szorul a szívem. Mellé lépek és a vállára teszem a kezemet. - Fogadj szót anyukádnak és tanulj jól!

- Még van egy éve az iskoláig - mondja az anyja, Seoa fejét simogatva.

- Akkor élvezd ki, és játssz sokat! - javítja ki magát Jin, majd kiegyenesedik. Elköszönünk a fiatal anyukától, és a kislánytól, majd kikerülve őket, tovább folytatjuk az utunkat.

- Hé...jól vagy? - kérdem szinte suttogva. Jin könnyes szemekkel fordul felém, és nem mondd semmit. De nem is kell neki.

Végig se gondolom mit teszek, magamhoz húzom és szorosan átölelem. Viszonozza ölelésem és vállamba fúrja az arcát. A válla megremeg, és szaggatottan fújja ki a levegőt.

- Már semmi sem olyan mint amikor legutóbb itt jártam - suttogja. - Se vattacukor....se Seoa....