𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

51.

Namjoon:

"Csak szakmai kapcsolat van közöttünk" Mégis miért? Miért csak az lenne? Neki semmit nem jelentett?

Jin betegszabadságot vett ki miután elmentem hozzá tisztázni a dolgokat, ami nagyon nem úgy sikerült ahogyan akartam. Vallani terveztem és azt hittem viszonzott a dolog, de... Jin szavai összetörtek.

Miután magázni kezdett és azt mondta csak szakmai kapcsolat van köztünk, a mellkasom szorítani kezdett és szívem ezernyi apró darabkára tört. Nem tudtam mit mondani, úgyhogy eljöttem.

Nem sokkal később érkezett az üzenet, hogy beteg szabadságra megy.
A hétvégi programjaim lemondtam és én is betegnek mondtam magamat, mert semmi életerőm nem maradt.

Jungkook eljött még aznap és megnézte mi van velem, én pedig csak feküdtem és bámultam a plafont.

"-Ez nem állapot, nem maradhatsz örökké a szobádba zárkózva. És ha nem viszonozza? Tegyél érte hogy beléd szeressen! Milliók rajonganak érted és neked pont olyan kell akinek te nem?" - mondta Jungkook egy órája, amivel sikeresen rávett, hogy összeszedjem magamat.

Lezuhanyoztam, átöltöztem, rendbe szedtem magamat majd hívtam Taehyungot, hogy fuvarozzon.

Most pedig itt vagyunk. A kocsiban ülök a dugóban és lábam rázva szorongatom az ebédet amit Jinnek és családjának vettem.

- Taehyung, szerinted fel kellene hívnom Jint, hogy megyek? - hajolok előre

- Lehet érdemes lenne - bólint a sofőröm.

- Oké - ülök vissza helyemre és tárcsázom Jin számát, azonban nem veszi fel. - Próbáljam újra? - aggodalmaskodom. - Vajon miért nem veszi fel? Nincs a telefonján hang, vagy hallani se akar rólam?

- Nem tudom uram - feleli Taehyung.

- Akkor mégis mit csináljak? Hívjam újra vagy hagyjam az egészet? Lehet  jobb lenne ha inkább el se mennék hozzá... de hát látni akarom!

- Szerintem ezt túlagyalja uram. Hívja fel még egyszer és ha nem veszi fel, akkor meglepetés lesz - tanácsolja Taehyung.

- És ha nincs otthon? - kérdezek vissza.

- Túlaggódja - állapítja meg sofőröm. - Csak menjen oda és lepje meg. - Erre már nem tudok mit mondani. Lenézek a telefonomra és ismét rányomok Jin gúnynevére.

Kicsöng.

Várok.

Ééés, felveszi!

- Halló? - szólok bele a telefonba de nem érkezik válasz. Várok egy kicsit és ismét beleszólok, de semmi. Nagyon fülelek és a távolból meghallom Jin hangját ahogyan azt kiabálja, hogy hívjak azonnal rendőrt a címére.

A szívverésem felgyorsul a kétségbeesett hangot hallva, és a testemet elönti az adrenalin.

Végig se gondolom mit teszek, kiugrok a kocsiból, átvágtatok az álló autók között és közben tárcsázom a rendőrséget.
Jinék háza már csak pár kilométerre van innen. Bejelentem az esetet és már majdnem a házhoz érek amikor elsuhan mellettem egy járőrautó.

Méggyorsabban kezdem szedni a lábaimat, pedig a tüdőm már ég a sok futástól. A lépcsőházban hármasával veszem a fokokat és amint felérek, berontok a lakásba.

Az egyik rendőr éppen egy lányt vezet el mellettem megbilincselve, a másik Jin mamájával beszélget.

Lüktető fejjel nézek körbe, és ekkor észreveszem Jint a földön ülve. A fejéből folyik a vér és bágyadt tekintettel néz fel rám.

- JIN! - kiáltom ijedten és mire mellé érek, az ő teste elnehezedik, a feje pedig karomba hanyatlik. - JIN! Ébredj! - rázom a vállát. - Hé, kelj fel - könnyezek be és felnézek a mellettem álló rendőrre. - Segítsenek! Hívjon mentőt! - kérem kétségbeesetten, mire az egyenruhás alak megfordul és döbbenten konstatálja, hogy az imént még eszméleténél lévő szemtanú elterült a padlón.

- A kollégám már értesítette a legközelebbi kórházat - feleli nagy nehezen és tehetetlenül bámulja Jint. A vak is látja, hogy egy újonc, aki sose látott még ilyet éles helyzetben.

Tekintetem átsiklik az ikrekre. Eunu csak meredten bámulja Jint amiből leszűröm, hogy valószínűleg sokkos állapotban van, Jiu pedig a dédnagymamája ölében sír keservesen.

- Mégis mi a fene történt itt? - motyogom magam elé, és ismét letekintek az ölemben fekvő porcelán testre. Miért kell már megint így látnom Őt...?