𝕊𝕖𝕞𝕞𝕚𝕤𝕖́𝕘 |𝐍𝐚𝐦𝐉𝐢𝐧 𝐟𝐟|

46.

"Iszonyatosan közel hajol hozzám, majd hirtelen elernyed a teste és a feje mellkasomra hanyatlik"

- Hihetetlen vagy. Felhívsz az éjszaka közepén, majd olyan őrültségeket mondasz és teszel, amik kikészítik a szívemet. Azt akarod, hogy kiugorjon a helyéről, hogy elvidd magaddal örökre? - kérdem suttogva az ölemben alvótól, akit igazából ideje felkeltenem, mert nemsokára leszállunk és nem hiszem hogy a házáig bírnám cipelni az elernyedt testét.

- Hé..Namjoon..Nam.. - simogatom kobakját a kapucniján keresztül. - Ideje felkelni - rázom meg gyengéden vállát.

- Mmm - helyezkedik a combomon, de nem kel fel.

- Velem akarsz lenni? - ötlik fel fejemben egy ötlet. - Csak mert ha igen, akkor kelj fel és gyere, mert én itt leszállok - mondom, mire Namjoon lassan, a szemét dörzsölve feltápászkodik és bágyadt tekintettel bámul rám, mire elmosolyodom és melegség árad szét a mellkasomban. - Jó, gyere - állok fel és felé nyújtom a kezemet, hogy megfogja. Kézen fogva sokkal könnyebb irányítani, hogy merre jöjjön velem.

Namjoon egy szó nélkül megfogja a kezemet, feláll és követ. Hagyja hogy vezessem arra amerre szeretném. Én pedig a házához szeretném, úgyhogy nem tart sok ideig Namjoon otthonáig elsétálni, de mielőtt a ház ajtajához érnénk, Namjoon hirtelen megáll, mintha lecövekelt volna a lába.

- Mi az? Miért álltál meg? Menjünk, mindjárt ott vagyunk.

- Nem megyek - rázza a fejét, mint egy rossz gyerek.

- Gyere, mert nagyon késő van - noszogatom.

- M-m - rázza a fejét - Nem megyek.

- Miért?

- Mert ha bemegyek, elmész - feleli nemes egyszerűséggel. - És azt nem akarom - teszi hozzá, mire nagyot dobban a szívem.

- Nem megyek el, csak gyere, rendben? Meg fogunk fázni - húzom magam után, de még mindig nem mozdul.

- Kisujjeskü? - kérdi.

- Mi? - fordulok vissza felé.

- Kisujjeskü hogy nem mész el? - ismétli meg önmagát, de immár jobban kifejti, hogy mire is gondol.

- Most komolyan? Az ikrek szoktak ilyet csinálni! 6 évesek! - próbálom tudtára adni hogy ez mennyire gyerekes.

- És? Kisujjeskü? - teszi fel ismét a kérdését.

- Igen, igen, csak... menjünk - egyezek bele, miközben nagyot ásítok.

- De a kisujjesküt nem lehet megszegni! - emlékeztet mielőtt megindulna.

- Tudom, csak gyere mááár! - húzom magam után, be a házba, meg se állva a kanapéig ahova leültetem Namjoont, én magam pedig elmegyek a konyhába egy pohár vízért.

- Ezt idd meg - nyújtom neki, amint vissza érek hozzá.

- Meleg? - néz felém kételkedve.

- Biztosíthatlak afelől, hogy nem. Most nem beteg vagy, hanem részeg. Idd meg, aztán irány a fürdő - utasítom, ő pedig engedelmesen teszi amit kérek. Megissza a vizet, majd feláll és vár. - Mi az? - kérdem, mikor látom, hogy engem vizslat.

- Nem jössz velem? - kérdezi.

- Hova? - értetlenkedem.

- A fürdőbe - feleli.

- Mi? - fut arcomba minden vérem.

- Kell meleg fürdő, hogy átmelegedj - teszi hozzá.

- Neked viszont hideg, hogy kijózanodj! - vágom rá.

- Akkor segíts - kéri.

- Miben?

- A kijózanodásban. A fürdésben. A.. - utolsó gondolatát nem fejezi be, csak lenéz dudorodó nadrágjára.

- A-a! Felejtsd el! Részeg vagy! Irány a fürdő! - kezdem tolni a helyiség felé.

- Akkor segítesz? - fordul felém, amint beérünk a fürdőbe.

- A kijózanodásban igen! Másban nem! - vágom rá, talán túl gyorsan is. Miért hoz folyton ilyen kellemetlen helyzetbe? Mikor beteg volt, ugyanilyen baromságokat beszélt.

- Segítesz? - mutat ruhájára egy kis gondolkodás után.

- Miben? Leöltözni? - tátom el a számat csodálkozva.

- Ühüm - bólint.

- Az ikreket öt éves koruk óta nem öltöztetem és neked komolyan segítség kell? - kérdem.

- Én nem ők vagyok - vonja meg a vállát - Kérleeek - teszi hozzá könyörgését.

- Jó - egyezek bele, de csak azért, hogy minél hamarabb kijózanodjon, ágyba kerüljön, én pedig vehessek egy meleg fürdőt, majd alhassak. Semmi másért!