Ellentétek

33. fejezet

Hercegnő!!
El kellett rohannom, de érezd magad otthon! Dávidék elmentek reggel valahová. Későn fogok hazaérni, majd találkozunk.
Hagytam egy kulcsot neked a cipődben, kérlek használd, ha úgy döntesz, hogy elmész!!
Ne haragudj!! Ja, és azt hiszem megtaláltam az ideális pizsit neked ;)
Marci
Ui.: Köszönöm a tegnapot!!

Elolvasva a levelet, vegyes érzéseim támadtak. Az első megfigyelésem az volt, hogy mindig két felkiáltójelet tesz a mondatok végére.
Eléggé bunkó ahhoz, hogy tőmondatokban beszéljen, mégis a gesztus annyira kedves! Meg persze perverz.
És az utóirata... megmelengette a szívemet, na meg a tudat, hogy rám merte bízni a ház kulcsait.
Ennyire bízna bennem?

Azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen furcsa volt reggel visszaaludni, de nem tudtam ellene tenni, Marcival egyébként sem a megszokott kerékvágásban mennek a dolgok.

Nem vártam meg Dávidék hazaérkezését, csak összepakoltam magam után, és hazamentem. A bejárati ajtóhoz kaptam kulcsot, illetve a kapuhoz, de miután mindent bezártam, nem dobtam vissza a postaládába. Végül is Marci nem kérte...
Valójában fogalmam sincs, miért tartottam magamnál. Talán hamis jeleket küldök magam felé, de mégis olyan jó arra gondolni, hogy azok után ahogy indult a viszonyunk, már egyedül hagy a házában, pedig több oka lenne talán arra, hogy ezt ne merje...
Fordított esetben én biztosan nem engednék senkinek ilyesmit. Mondjuk én nem is egyedül lakom.

Felmentem a szobámba halkan, nyomtalanul, megfürödtem, és valamilyen furcsa oknál fogva nem éreztem magam bűnösnek, amiért Marcinál aludtam. A szüleim sehol, de még csak üzenet se várt a hűtőn... Megúsztam, azt hiszem!
Nem akartam többé az a megszokások által vezérelt Emma lenni, már eldöntöttem korábban, és ha ehhez az kell, hogy Marci titokban mellettem aludjon, akkor legyen. Izgalmas volt, hogy nem beszéltük meg mi is történt, még izgalmasabb pedig az volt, hogy vajon miért bújt be mellém. És miért hagyott ott reggel? Miért adott utána kulcsot?
A levelet elraktam egy kulcsra zárható fiókba, ami jóformán üres volt mikor kinyitottam, csupán pár apróság pihent titokban, amikről teljesen megfeledkeztem, és ki is dobtam őket, hogy teljesem birtokba vehesse a levél az egész fiókot. Próbáltam kizárni azokat a gondolatokat, amik arra engedtek következtetni az üres titkosfiók láttán, mennyire nyomorult életem is van...
Éppen sorozatot nézni készültem, mikor a telefonom jelezni kezdett. Először az üzenetjelző, aztán a csengőhang, szóval a hívás miatt nem is tudtam, ki keresett írásban.
- Haló? Szia, Dávid!
- Szia, Marcinál vagy még? - szólt hozzám az ismerős hang valahonnan a távolból.
- Nem, haza kellett jönnöm, de miért kérded?
- Csak a kaja miatt, hogy hány személyre számoljunk, köszi!
- Nincs mit, és sajnálom! - sóhajtottam lemondóan. Ekkor jutott eszembe, hogy még nem is juttatam táplálékot a szervezetembe, viszont nem igazán voltam éhes, valahogy a napfény elég volt és amúgy is, a gondolataim eléggé megkavargatták a gyomrom, kicsit mintha izgulnék valami miatt. Talán várom a következő találkozást Marcival?
- Én is! Majd látlak - köszönt el, és ezután leraktuk. Kicsit elgondolkodtam, remélhetőleg nem tűnt fel Dávidnak...
Az sms még mindig mozgatta a fantáziám, úgyhogy megnyitottam.
"Egy hét múlva megyek dokihoz. Jönnél?"
Miután Rita levelét átfutottam, gondolkodás nélkül igennel válaszoltam, és a nap hátralévő részében vagy sorozatot néztem, vagy Ritával smseztem, szóval teljesen megfeledkeztem Marciról.
Kopogás zavart meg, és amikor kinyitottam az ajtót, anyám szemében valami elvetemült csillogást véltem látni. Mégis mikor jött haza? Vagy hol bujkált idáig?
- Valami futár vagy postás odakint vár rád - ujjongott persze csak kifinomult modorához illően.
- Tessék?! És mit akar? - kérdeztem értetlenül. A postás délelőtt szokott jönni, nem? Most pedig már... Húha, még mindig nem foglalkoztam az idővel, pedig már telefonoztam is! Gyorsan rápillantottam a kütyü kijelzőjére, miközben anya válaszolt.
- Menj ki szépen, és megtudod - zárta rám a szobaajtóm, és lekopogott a magassarkú házipapucsában a lépcsőn.
Délután 6 van. Ilyenkor már biztosan nem jár a postás! Felvettem egy vékony kabátot, és kimentem a kapuhoz, de váratlan dolgok sorozata fogadott...
- Újabban postás vagy? - nevettem kínomban, mikor Marci kezében felfedeztem egy csomagot. Legalább magyarázta a késői csomagszállítást.
- Nem mondanám. Neki még sok dolga akadt, én pedig pont erre jártam, szóval elküldtem őt - kicsit meglepődve fogadtam a sztoriját, de nem tartottam elképzelhetetlennek.
- Akkor anyám hogyhogy nem tud rólad? - ragadtam meg a lényeget. - Gyalog vagy? És nem úgy volt, hogy későn érsz haza?
- Hosszú - nem akart többet hozzátenni és nem akarta, hogy én hozzátegyek bármit is, ez érezhető volt a hangsúlyából. Kis szünet után felém nyújtotta a csomagot, én pedig próbáltam leolvasni, ki volt a feladója.
- Jahj, ez a cipőm lesz - sóhajtottam fel, majd folytattam. - Virágot nem is kaptam? - kérdeztem gúnyosan, mikor átvettem a szépen becsomagolt ajándékot, de az él a hangomban csak nekem vált egyértelművé.
- Miért, kellett volna? - húzta fel jobb szemöldökét, mire elnevettem magam.
- Egy ilyen drága ajándék mellé virágcsokor is dukál, nemde?
- Gondoskodunk róla, hercegnő - kacsintott, talán leesett neki a poén, de nem vennék rá mérget.
Szótlanul, esetlenül álltunk egymással szemben, és nem kérdezett a doboz tartalmáról, ahogy a feladójáról sem, ami arra engedett következtetni,
hogy felfogta amit elmeséltem neki a múltkor.
- Hogyhogy erre jártál? - gondoltam megkérdezem, mert kicsit gyanús volt az egész egybeesés.
- Öhm... Egy barátomhoz igyekeztem, de megláttam a postás autóját, úgyhogy érdekelt, mi folyik itt - úgy éreztem, nem őszinte, és reméltem, hogy valami romantikusabb indok vezérli.
- Várj, azt hiszem, nem értem. A postás délelőtt szokott jönni, nem? Most pedig mindjárt este van - értetlenkedtem, ő pedig csak mosolygott.
- Mikor elmentem otthonról, még délelőtt volt - kacsintott. - Nem aludtam túl sokat.
- Tessék?! Akkor elloptad a csomagot tőle? Hogyan? És egész nap nálad volt?
- Mindenki meggyőzhető, hercegnő - kicsit rejtelmes volt, ami nagyon tetszett. Szóval miután bebújt mellém, nem is aludt sokat. Lehet, hogy nem
is telt el sok idő miután elaludtam és mikor Marci befészkelt. Akkor lenne értelme...
- Még mindig nem értem, anyát hogy játszottad ki - tűnődtem.
- Nem volt nehéz, gondolom a kaputelefon eltorzítja a hangot, nem ismerte meg, és nem találkoztunk, szóval egészen egyszerű volt.
- Hmm. Na, mindegy. Lenne kedved bejönni?
- Nem, már indulok is tovább, de öröm volt látni! Meg egyébként sem mindennap szokás a postást megvendégelni - nevettünk, majd rövid csend után megköszöntem neki a dobozt amit kézbesített, és bementem.
Fura találkozás volt, mintha ő sem tudná, hogy viselkedjen. Nekem is különös volt, hiszen elvileg már jóban vagyunk, mégis olyan távolságtartónak tűnik ez az egész számomra. Az egy dolog, hogy én nem igazán tudom rendezni a gondolatokat a fejemben, de lehetséges, hogy talán ő sem?

A szobámban kicsomagoltam a vadonat új, méregdrága szandálomat, mellette pedig egy levelet találtam.
Mi van, mostanában már újra divatba jött?
"Kedves Emma!
Csodás ajándék egy csodás hölgynek, viseld egészséggel, és ismét elnézésed kérem az esténk miatt!
Sajnos nem lenne gerincem ezek után a szemedbe nézni, remélem, megérted!
Üdvözlettel: Szabolcs"

Gondolkodtam, talán illene válaszolnom, és úgy döntöttem, meg is teszem.
Mosolyogva írtam neki pár sort.

"Szabolcs!
Megtisztel, hogy küldtél egy új párat a cipőből, és kérlek, ne emészd magad a történtek miatt! Megértem.
Üdvözöl: Emma"

Betettem egy borítékba, majd rámásoltam a címét a dobozomról, és beraktam a táskámba, nehogy elfelejtsem feladni.
Kicsit sem bántam, hogy nem tud a szemembe nézni, inkább örültem neki.
Egy gonddal kevesebb lett az életemben azzal, hogy Szabolcs nem zavarja többé a képet, akkor is, ha kicsit sántít az indoklása...
Eseménytelenül telt a nap további része egész addig, míg be nem aludtam, és egy olyan álomvilágba keveredtem, hogy szinte fájt felébrednem.