Ellentétek

70. fejezet

Sietve pakoltam el magam után, mert kiválogattam a szekrényemben lévő összes ruhámat, és néhány még szanaszét hevert.
Indulnom kellett, ha időben oda akartam érni a vacsorára, de semmi kedvem nem volt taxit hívni...
A ruhaválogatás, a taxi... Mind azért kellett, hogy spórolhassak, ugyanis egy ideig biztosan nem számíthatok zsebpénzre.
Őrlődtem, hogy mitévő legyek Marcival kapcsolatban is, de nem jutottam sokra. Vele akartam lenni, de mégsem akartam ezt az egész hercehurcát!

Szandált húztam, és sétának indultam, hogy busszal közelítsem meg a helyet, ugyanis a szüleim korábban elindultak nélkülem valami program miatt. Arra gondoltam, jót fog tenni a busztól még nagyjából tízpercnyi séta az étteremig, hogy megnyugtassam magam a friss levegőn.
Ötletem sem volt, mi fog majd rám várni, de egyenesen rettegtem.
Rávettem magam, hogy a buszút alatt végiggondoljam a korábbi történéseket. Legfőképp szüleimmel. Semmi más nem tudott érdekelni abban a pillanatban. Kezdtem rájönni, hogy mennyire szükségem van rájuk, és hogy mennyire rossz konfrontálódni velük. Elvégre ők a szüleim... Szeretnek, és én is őket, szóval nem szabadna így viselkednünk egymással.
Elhatároztam, hogy elmondom nekik, mit akarok csinálni, ahogyan azt is, hogy barátom van, aki történetesen Marci.
Lesz, ami lesz, őszintének kell lennem. Elvileg az mindig kifizetődik...

Életem egyik legönzőbb tettére szántam el magam, miközben az étterem felé sétáltam, és nem tudtam megnyugodni. A szívem a torkomban dobogott, amikor egy üzenetet kezdtem gépelni.
Szükségem volt rá. Az általa közvetített nyugalom és szeretet hiányzott minden porcikámból.
"Nem akarlak zavarni, de szeretnék mondani valamit. Tudnánk találkozni valamikor? Azt hiszem, hiányzol!"
Bocsánatot akartam kérni, de nem üzenetben. El akartam mondani neki, hogy érzek valamit iránta, hogy nem akarom elveszíteni, és hogy az összes titka ellenére is nagyon szeretném mindenem neki adni. Nem tudtam elképzelni, hogy bármi is közénk tudna állni...
Nem kellett sokat várnom a válaszra, egyszerűen ámulatba ejtő volt, hogy mennyire hamar üzent vissza.
"Sosem zavarsz! Éppen tárgyalok valakivel, azután pedig kezdődik az éjjeli műszak, de holnap meglátogatlak, ha az jó neked!"
Ahogy elolvastam, szomorúság futott át rajtam, de aztán másodpercekkel később újabb SMS érkezett tőle.
"Te is hiányzol, azt hiszem."
És ettől olyan szinten megkönnyebbültem, hogy mosolyogva sétáltam az étteremig. Annyira más jelentése volt ennek, mint amikor korábban mondtuk egymásnak. Ez most nem csak vágyakról vagy dominanciáról szólt. Sokkal inkább egy apró vallomás volt mindkettőnk részéről.

Helyet foglaltam az asztalunknál, ahol már ott vártak anyámék, illetve az italaink.
Halkan köszöntem, apám pedig egy bátorító mosolyt küldött felém. Nem reagáltam.
- Emma, na végre! - ocsúdott fel anyám, és a hideg kirázott tőle.
A mosoly lefagyott az arcomról, inkább a poharamat kémleltem, ami a benne lévő ananászlé hidegsége miatt bepárásodott, és vízcsepp-gyöngyök jelentek meg az oldalán.
Sokáig egyikünk sem szólt semmit, csak kínos csendben ücsörögtünk.
- Miről akartatok beszélni? - néztem rájuk, mert kezdett felidegesíteni a szituáció.
Édesanyám hangosan lenyelte a kortyot, ami a szájában volt mielőtt beszédbe kezdett. Ugyan, miért is reméltem, hogy apa a kezébe vette a dolgokat? Szánalmas feltételezés volt.
- Kicsikém, - a megszólítás annyira hidegnek hangzott, hogy libabőrös lettem. - Legutóbb, mikor próbáltunk beszélgetni, nem fogadtad túl jól a dolgokat...
Bólogattam, és egyik kezemmel megtámasztottam az állam, hogy úgy nézzek rá.  Nyilvánosan untam a prédikációt.
Vezetés, sofőr, kocsi, lakás, munka... Ah!
***
Az üres beszéd közben megérkezett a főfogás is, amit persze mindig előre kikérnek anyáék... Miután elismételte nekem ugyan azokat a dolgokat, amiket legutóbb, annyi különbséggel, hogy ezúttal némán hallgattam, eltoltam magam elől a tányért, és ezzel szót kértem.
- Szeretnék elmondani néhány dolgot - vontam fel a jobb szemöldököm, hátha ellenvetésük lenne, de ők csak enni kezdtek, így hallgatták a mondandóm.
Anyám egy apró intéssel is jelezte, hogy kezdhetem.
- Nos... Kezdésnek, talán annyit mondanék, hogy rohadtul elegem van abból, ahogyan mindent megtervezel az életemben - magabiztosságom nem hagyott cserben, amire büszke voltam. Mondatomra mindketten felkapták a fejüket, anyám kishíján félrenyelte az ételt, de nem hagytam, hogy közbevágjon, sietve folytattam. - Nem egyeztem bele semmibe, amit az imént elmondtál, ahogyan korábban sem tettem, ezért nem igazán értem, miért kezeled tényként a dolgokat.
- Mégis mihez akarsz kezdeni, hm? - felháborodva esett nekem, apa pedig majdhogynem szórakozva nézett bennünket.
- Földönfutóvá akarsz válni, mint az a fiú? Ó, tényleg, apádnak már meséltél róla?
Annyira felspanolt, hogy egyszerűen kitört belőlem a válasz, mindenféle gondolkodás nélkül.
Egészen addig még visszakoztam volna attól, hogy ez egy veszekedés legyen, és kitálaljak Marcival kapcsolatban is a családi béke érdekében, de úgy látszott, anyám nyughatatlan vére már a füleiben dobogott. És muszáj volt megvédenem magam...
- Sminkes szeretnék lenni, és akár hiszed, akár nem, van neve is annak a fiúnak! Marcinak hívják, és újabban már együtt járunk! - szinte kiabáltam, de elég közel sodortam magam a teljes kiboruláshoz is. Nem mertem apámra nézni, hiszen tudtam, hogy csalódott bennem. Tekintetem a poharamon futkozó apró cseppekre tévedt, nyomonkövettem, ahogyan egymással versengtek.
Síri csend honolt az asztalnál a kirohanásom után, és haragudtam anyára, amiért kikényszerítette belőlem mindazt az indulatot, amivel feleltem neki.
Szóval, talán őt is meglepte, hogy tényleg együtt vagyunk. Azt várhatta, hogy letagadom, és ezzel is provokálni akart volna, ami csak még aljasabbá tette őt a szememben...
- Rendben van - mondta nyugodtságot erőltetve magára a családunk egyetlen férfi tagja, mire ráemeltem a tekintetem, és görcsbe rándult minden izmom a hasamban és a mellkasomban. Sajnos nem az a fajta izommunka volt, amelyiket Marci közelében szoktam érezni... A hiányzó fiú gondolatára még rosszabbul éreztem magam.
- Csalódott vagyok, de nem azért, mert fiúd van, hanem mert nem szóltál róla - kezdte volna apa, de anya is, és én is egyszerre vágtunk közbe.
- Dehát... - azonban nem hagyta, hogy bármelyikünk is befejezze. Minden bizonnyal anyám arra akart volna hivatkozni, hogy Marci nem hozzám való, én pedig arra, hogy anya miatt nem mondtam el.
- Csitt legyen! Most az egyszer, csak hallgassatok el! - ez annyira meglepett, hogy szótlanul, tátott szájjal meredtem rá, míg anya karba tett kezekkel hátradőlt a székében.
- Van bármi elképzelésed arról, hogyan és mikor szeretnéd megvalósítani a terveidet? Átgondoltad ezt úgy igazán, vagy csak dacolni akarsz velünk? - kérdése elgondolkodtatott. Nem tudtam válaszolni. - Minden eddigi elképzelésünket keresztbe húznád azzal, ha nem a cégemet választanád, ugye tudod? Gondolkodtam azon, amit a múltkor mondtál, és azon is tudnánk segíteni! Annyi potenciál van benned, és te nem vezető szerepet akarnál magadnak?
- Felfogod, hogy mennyire bántó azt érezni. hogy a tulajdon lányod elárul? - anya nem bírta ki, közbe kellett szólnia, de aztán apa már nem folytatta.
A tudtomra adták, hogy nem ennek szántak, hogy csalódtak, és ez volt a világ legborzasztóbb érzése. Ténylegesen elgondolkodtam azon, hogy igazuk van, és segítenem kellene nekik, hiszen ők is feláldozták magukat értem.
Csak ültem ott, szavakba fagyva...
Túlságosan is rájuk voltam utalva.
- Nos, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy mit szeretnél tenni a továbbiakban - vonta fel anyám egyik szemöldökét. Nem számítottam semmi rosszra, pedig éppen csak kibontakoztatta a dolgot.
- Nem tudom, talán elvégezhetnék egy tanfolyamot, aztán találhatnék egy állást - mondtam halkan, már közel sem magabiztosan. Hirtelen mégsem tűnt olyan egyszerűnek minden, mint ahogyan a fejemben hittem.
- Hát persze - mondta erőltetett nevetéssel anya, mintha neki eszébe sem jutott volna ez a lehetőség korábban. Feszélyezve éreztem magam, utáltam, hogy ironizált!
- Ugye az is pénzbe kerül, igaz? Ha jól sejtem, nem is kevésbe - tette mutatóujját a szája elé, én pedig bólintottam. Nem akartam elmondani, hogy van egy leheletnyi esélyem arra, hogy azt ne kelljen kifizetni, mert Marci bemutatott valakinek, ezért elkezdtem fontolgatni, mi lenne, ha tényleg elvégeznék egy oktatást az üzleti iskola helyett.
- Az egyetemre félretett pénzből akár meg is csinálhatnám - vontam meg a vállam, de anya vérszemet kapott.
- Te komolyan azt hiszed, hogy mindezek után kifizetnénk neked? A lakást is megvettük volna, bármit meg tudtunk volna beszélni, de te egy fellengzős kis... nem is tudom micsoda lettél! - nem találta a szavakat, kezdett veszíteni az előttem oly nagy becsben tartott veszekedési stílusából. Hangosabban beszélt, az emberek kezdtek bámulni minket, de ez látszólag elkerülte anyám figyelmét. Vajon miért?
- Nagyon rosszul fogod fel a dolgokat! Az a pénz arra van félretéve, azért dolgoztunk, hogy apád cégét el tudd vezetni! Az a pénz csak az egyetemre mehet, kislányom! Felajánlottuk neked az egész felét, de te sminkelni akarsz! Istenem, hová jutottunk? - teljesen kiakadt, kellemetlenül éreztem magam, amiért az emberek néztek minket.
- Tudod mit? Most felajánljuk neked a választás lehetőségét. Lakást kapsz vagy vezetni tanulsz. A sminkelést nem támogatjuk.
- Hogy mi van? - ledöbbentem. Nem hagytak nekem lehetőségeket, hiszen egyiket sem tudnám magamnak kifizetni! Mégis mit választok ezzel? Mindenképp őket, de legfőképp a céget...
- Figyelj, mi nem akarunk rosszat neked, Emma! De ez a fiú-téma és a viselkedésed annyira felbosszant és a lelkembe tipor, hogy kénytelen vagyok nevelési értékkel a döntést a kezedbe adni... - mintha valami óriási bölcsességet mondott volna, úgy mosolyodott el. Egyszerűen szadista, mint korábban kiderült mazochista is, szóval el kellett gondolkodnom, vajon épelméjű-e.
Rádöbbentem, hogy a csalódottságukat leszámítva anyám még így is csak szívózni akart velem.
Összetörtem belül, és haragos is voltam. Megint sikerült annyira túlpörögnöm, hogy indulatosabban reagáltam a kelleténél.
- Valójában semmi közöd ahhoz, hogy kivel vagyok, főleg, mert Marci boldoggá tesz, és végre nem egy olyan sznob, jellemtelen srác mint a barátnőid gyermekei - kiborultam, de jó érzés volt kiadni magamból. A velem szemben ülő nő válasz nélkül, hebegve fordult apám felé. Mintha sokkot kapott volna.
- Emma, drágám! Nem ismerek rád - apám is elszörnyedve vette tudomásul, hogy kifordultam magamból.
Nem válaszoltam, csak felálltam, és betoltam a székem.
- A kocsinál várok - jelentettem ki, majd elhagytam az éttermet. Kicsit sem érdekelt, mit mondanak, amikor képesek voltak így kijátszani...
Muszáj volt azt a lehetőséget választanom, hogy apának dolgozzak, hiszen így semmit sem tudtam megvalósítani az álmaim közül... Nem hajlandók másra pénzt adni, csak ami a család érdekeit szolgálja. Minden mást nekem kellene tök egyedül véghez vinnem. Ez annyira nem fair!
A hűvös nyári estében a kocsinak támaszkodva várakoztam, és nem jutott el az agyamig, hogy mindez megtörténik.
Reménykedtem, hogy mama majd segít nekem, és elindíthatom a pályafutásom sminkesként, lehet egy saját lakásom, és talán a jogosítványt is meg tudom szerezni szép lassan. Annyira szépen kiterveltem, álmodoztam, erre jön egy ilyen balhé, és minden képzelgésem szertefoszlik!
Azonnal költözzek el és kezdjek magammal valamit? Mégis miért? És mihez kezdenék sminkes végzettség nélkül? Hiszen semmihez sem értek! Hogyan legyek hivatásos sminkes? Ha Valéria azt mondja, csak papírral lehetséges, nekem lőttek! Éppcsak megszereztem az érettségimet, kiléptem az iskola gyötrelmes világából, máris kidobnának a nagyvilágba?