Ellentétek

41. fejezet

- Nincs itthon senki, Dávidék lakást keresnek, képzeld - csúsztatta elém a behűtött narancslevet míg én a konyhája pultján ültem.
- Lakást? Eddig hol laktak? - nem tudtam hová tenni az infót. - Úgy tudtam, Győrben.
- Ott laktak, de Hédi nagyanyja budapesti, már semmi sem köti őket Győrbe, ez kicsit bonyolult. Jelenleg itt dekkolnak, úgyhogy elég sürgős az ügy - nevetett kínosan.
- Nem teljesen értem, még mindig. Nem most jegyezték el egymást?
- Jajj, ne légy naiv. Lakásra sincs pénzük, nálam laknak, saját pénzből tuti nem lesz lagzi - kicsit mintha felhúzta volna magát, mert amikor elvette a poharam, becsapta a mosogatógép ajtaját.
- És miért mondtad, hogy nem köti őket semmi Győrbe?
- Mindig a bonyolult rész érdekel, mi? - mosolyodott el, majd mellém támaszkodott, az arcunk egyvonalba került.
Bólintottam válaszként.
- Apám kiadta az ingatlanjait Győrben. Az összeset, és az egyik lakásában lakott a tesóm a nőjével, most viszont egész egyszerűen bérbe adta azt a helyet is, mert az új asszonyának csődbement a cége, és rászorultak. Nem tudják többé eltartani a testvérkémet sem.
- A saját fia alól vette el a lakást? - enyhén szólva meglepődtem.
- Nem kell leplezned az érzéseidet, meséltem már neked róla, nem? - ismét bólogattam. Eszembe jutott, mennyi sérelme van a múltból, de hirtelenjében csak annyi rémlett az apjáról, hogy alkoholistának nevezte.
- Mikor találkoztunk Dávid felajánlotta a segítségét - vallottam be. Nem is tudom, miért.
- Tessék? - felvont szemöldöke egyértelműen elárulta, hogy fogalma sincs mire gondolok.
- Beszélgettünk róla, hogy szeretnék sminkeléssel foglalkozni, mire mondta, hogy apukátok új barátnője tudna nekem segíteni - vontam vállat.
- A kis rohadék - szinte köpte a szavakat. - Nem segíteni akart, hanem a lakását és a megélhetésüket menteni - lefelé bámult, én pedig csak sóhajtottam egyet.
- Még sosem vertek át - suttogtam. Amennyire vissza tudtam emlékezni, ilyen jellegű problémával még nem álltam szemben. Gyanús volt, hogy amikor először találkoztunk Dáviddal, egyből segíteni akart nekem, de ilyesmi meg sem fordult a fejemben.
- Tehetséges alkotó vagy, annak az iszonyatos nőnek pedig biztosan tetszett volna, ha friss húst kebelezhet be a cége - szinte magában beszélt.
Szóval tehetséges alkotó vagyok szerinte!
- Mit csinál a cége? - kicsit féltem megtudni. Ki tudja, mibe keveredtem volna...
- Egy modellügynökséghez tartozik, de biztos lehetsz benne, hogy nem sminkesnek vett volna fel. Ezzel összességében nem lett volna probléma, de amint megtudják, hogy ismerjük egymást, rossz vége lehetett volna a modell karrierednek - magyarázott, majd ismét a padlót bámulta. - Arról nem is beszélve, hogy a családom ezen ágának még a kérdéseit sem szabad komolyan venni!
- Te jó ég - többet nem tudtam kipréselni magamból.
- Nem kell segítened, teljesen megértem, ha mindezek után már rám sem bírsz nézni - nézett fel újra egyenesen a szemembe.
- Tessék? De hisz neked semmi közöd ezekhez. Lakást adsz a tesódéknak, megmentesz a modellügynökség karmai közül, meg ilyesmi - próbáltam nevetésre bírni, de csak egy halvány mosollyal jutalmazott.
- Minden hasonlót el kellene mondanod nekem, ha továbbra is szeretnéd a segítségem - jelentőségteljes pillantása megígértette velem, hogy őszinte leszek. Tudta, hogy bízom benne.
Akaratlanul is eszembe jutott a Heni-féle fenyegetés.
- Ami azt illeti... - kezdtem bele, el akartam neki mondani az igazságot, de nem volt hozzá merszem. Valami mást kell kitalálnom. Várta a válaszom. - Nem a szobával kellene foglalkoznunk? - végre őszintébb mosoly jelent meg arcán. Válasz nélkül hagyva a kérdésem lesegített a pultról, és az emeletre vezetett.

-Szóval sminkelés, mi? - tette fel a kérdést könnyedén Marci, miközben épp egy alsóbb polc tartalmát pakolta a szőnyegre.
- Szóval tehetséges vagyok, mi? - éltem a saját szavaival, mire csak egy sejtelmes vigyor volt a válasza.
Ennyiben hagytuk a témát, legalábbis én azt hittem. Mikor legközelebb feljött, éppen egy kis pihenőt tartottunk, a szoba egyik részét kitakarítottuk, de a ruhák sorsát Marci mindig csak halogatta.
- Tényleg tehetséges vagy - mosolygott miután letelepedett mellém a szoba közepére.
- Ugyan már, nem is értesz hozzá - elpirultam.
- Nem igazán láttalak még szerintem erős sminkben, de ami most van rajtad az tetszik. Mi ez, ha nem tehetség? - nevetett.
Nem hittem a fülemnek! Tetszik neki a sminkem.
- Majd megmutatom, milyen egy erős smink, ha érdekel - vontam vállat. - Most például az arcomon és a számon semmi sincs - mutattam magamra, miközben ő folyamatosan bámult. Nem tudtam a szemébe nézni, lesütöttem a szemem.
- Tudod, mik az előnyei annak, hogy nincs semmi az arcodon és a szádon? - ráemeltem a tekintetem, majd megráztam a fejem. Csintalan arckifejezése megengedte, hogy megjósoljam a következő mozzanatokat. Közelebb csúszott hozzám. - Ezt pedig én tudom megmutatni neked - majd egy pillanat múlva már a halántékom puszilta.
- Például az, hogy ezt megtehetem - adott egy újabb lágy csókot az orcámra, közben lehelete csikizte a bőröm. - Vagy ezt - a szám sarkába is kaptam egy finom édes leheletnyit, de ott megállt.
- Nem is kellene kifestened magad - sóhajtotta a fülemhez hajolva. Eltávolodott, teljesen transzbaesve ültem a helyemen, kételkedtem a józan eszem meglétében, valamilyen furcsa oknál fogva kívántam a csókját. A anyja régi szobájának közepén ülve... Mintha ezzel egy kis vallomást súgott volna a fülembe amivel egyben az anyukája előtt is bevállalta volna, hogy az élete része lettem.
Vagy talán csak beképzelem az egészet.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Semmi, de azt hiszem szükségem van egy pohár vízre - válaszoltam, majd felálltam. Valahogy mégsem sikerült összeegyeztetnem az elhunyt anya és a csók általi izgalom bonyolult kettősét...
Marci is követte a példámat, együtt lementünk a konyhába, ott pedig töltött nekem inni.
- És te jól vagy? Nem túl nehéz neked? - érdeklődtem.
- Nem tudom eldönteni, hogy mit kellene kezdenem a cuccaival. Kitakarítottunk, összeszedtük a szemetet, de a bútorokkal, a ruháival és személyes tárgyaival nem tudom, mi legyen. Mit szoktak csinálni az emberek?
- Őszintén nem tudom, de nem kell sietnünk, ha úgy érzed, még nem vagy kész túllépni teljesen - próbáltam valamiféle lelki támaszt nyújtani.
- Nem ez a gond, túlléptem rajta. Ez az élet rendje, nem sírhatok évekig. Én csak nem akarom megszégyeníteni az emlékét...
- Én nem tudnék ilyen erős maradni - gondolkodás nélkül kimondtam, őszintén. Lehet, hogy csak mélyen elnyomja magában az ezzel kapcsolatos érzelmeit vagy talán tényleg ilyen éretten kezeli a helyzetet?
Nem mondott válaszul semmit, valószínűleg a dolgok sorsán törte a fejét.
- Talán megtarthatnád a számodra fontos dolgokat, esetleg pár ruhát vagy bármit ami neked kedves és kellemes érzés lesz ránézni.
- És mihez kezdek a szobával? A bútorok? El kellene adnom ezt a házat... - a továbbiak már csak a fejében játszódtak le, nem mondott többet.
El akarja adni a házat? És mégis hova költözne itt Budán? Ezen a környéken csak ilyen nagy házak vannak, és őszintén nem akartam volna nélküle élni ebben a városban. Vajon képes lennék máshol élni, mint ebben a városban?