Ellentétek

40. fejezet

Mivel nyár van, gondoltam felrakom a következőt is. Kicsit kárpótollak benneteket, mert a következő hetekben lehet, hogy megint nem fogok ráérni, sajnos.
Remélem nektek is hasonlóan jól telik a nyár mint nekem, tudtok hűsölni vagy amiben kedvetek lelitek!
Várom a visszajelzéseket, kérdezhettek is nyugodtan!
A történet vége előreláthatóan nem lesz boldog, de még nem döntöttem el véglegesen. Nem maradt már túl sok történés hátra, de ez fejezetek számában valószínűleg pont ellenkezőleg fog megnyilvánulni, habár azért a 100 fejezetet szerintem nem fogom elérni.
Tudom, hogy sokáig húztam és csinálhatnám rendszeresebben vagy ilyesmi. Ezen a későbbiekben igyekszem javítani, ugyanis *DOBPERGÉS* azon agyalok, hogy csinálok második évadot az Ellentéteknek. Mit gondoltok: Még vége sincs és már hozná a következőt? Ezt sem publikálja rendszeresen, nem is lehet élvezni! - esetleg hasonlókat? Mondjátok nyugodtan!
Bocsi a hosszú szövegért, jó szórakozást vagy mi! ❤️

Lehúztam a klotyót, mintha csináltam volna bármit is, a folyosón pedig Rita mosolygó arca fogadott.
- Saleem úgy félóra múlva értünk jön, ha az jó neked, hazaviszünk - kínált hellyel a kórházi székek nemkívánatos ülepén terpeszkedve.
- Öhm, rendben, köszönöm - zavarodott voltam, nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Valakivel őszintének kell lennem, mert nem bírom tovább!
Válaszoltam Marcinak, miközben a mellettem ülő különböző hormonokkal telt nőszemély hálálkodott, pityergett, ujjongott és izzadt egyszerre.
"Épp egy kórházban ülök, nem tudom, mi legyen, nem volt meg a számod, ne haragudj! Egyébként is, te honnan tudod az enyém?"
Nem kellett sokat várnom a válaszra, megkaptam az aggodalmas, szívmelengető választ a tipikus csintalanságával megspékelve. Ritának szinte fel sem tűnt, hogy nem mindig hallgatom kitüntetett figyelemmel a mondandóját. Vagy épp feltűnt neki, de nem akart kizökkenteni a piruló orcáim közt megbúvó halovány mosoly által körülölelő ringatagból.
"Mit keresel te a kórházban? Melyikben? Érted menjek? Egyébként is, megvannak a forrásaim, ne légy kíváncsi 😜 "
A saját szavaim használta ellenem, aranyos volt. Nem mintha az "Egyébként is.." valami ritka szókapcsolat lenne, azért én biztosra vettem, hogy direkt írta ugyan azt mint én. És megtetszett az ötlet...
"Ne légy kíváncsi! (a legközelebbi magánklinikán dekkolok, tudod, amelyiknek nem működik a vaskapus bejárata... inkognítóban kell elmenekülnöm innét, remélem érted!)"
Tetszett, hogy flörtölünk, tetszett, hogy mindezt smsben tettük, és valamiért imponált, hogy megszerezte a számom.
Szóltam Ritának, hogy nem velük megyek haza, amivel megoldódni látszott a helyzet, de újabb problémákat vetett fel. Mi lesz, ha meglátnak minket, mit mondjak a kórházról, miért kevertem bele magam ennyire?
- Értem, akkor gondolom valaki érted jön...
- Igen, egy ismerős, most beszéltem le vele - mosolyogtam. - Nem vagy éhes? - vettem elő a pénztárcámat, hogy vegyek valami innivalót.
- Nem igazán, de itt megvárlak, ha nem probléma - elgondolkozott, mire bólintottam, és a kávéautomata felé indultam, de még egyszer visszanéztem. - Biztos? - meglobogtattam a pénztárcám, mire széles mosollyal Rita csak bólintott. Szóval biztos.

"Kb. négyszer néztem meg újra és újra... Viccelsz velem ugye? Az egy nőgyógyászati és szülészeti klinika (még csak nem is kórház..)!!"
Próbáltam nem elnevetni magam az üzenet láttán. Valami frappánsat kell válaszolnom...
A forrócsokival a kezemben visszaültem a helyemre, majd bepötyögtem a válaszomat, míg vártam, hogy iható hőmérsékletűvé váljon az italom.
"Siess, még a végén nekem adnak egy gyereket! Ne feledd az inkognítót! 😊 "
Nem tudtam, helyesen kellene-e írnom, ez csak SMS... De azért mégis csak Marcival beszélgetek.
Végül ketten fogyasztottuk el a túlédesített vizezett port, amit az automatából nyertem, de legalább Ritának ízlett.
- Azt hiszem, Saleem hív, mert ideért - közben megrezdült a telefonom. Ha Marci írt, az azt jelenti, hogy ő is itt van. Jaj, csak azt ne, hogy egyszerre értek ide!
Meg sem mertem nézni, csak elbúcsúztam Ritától, és hosszú ölelkezés után egyedül maradtam az épület bejárata előtt.
"A hintó előállt. 👸🏼 A taxisávban állok egy kicsit sem legálisan, kérlek gyerek nélkül távozz!"
Nem bírtam ki nevetés nélkül. Egyszerűen boldoggá tett, nem akartam magyarázatokat keresni és adni semmire. Csak sétáltam a napsütésben egy zöld ruhában, majd bepattantam a már rég ismerősnek számító Volvóba.
Jól esett, hogy ennyire sietett, az is, hogy megoldódott a probléma egy kis része, de az még ezeknél is jobban esett, hogy biztonságban éreztem magam a külvilág elől a hűvös, illatos, mámoros kisautóban.
- Szia, te rejtélyes kis teremtés - mosolygott, de nem hagyott időt magyarázkodásra, csak egy köszönésnyit engedett meg.
- Csinos vagy - jegyezte meg, mikor ráfordult az útra a taxisávból.
- Köszönöm - teljesen váratlanul ért a megjegyzése, a légkondis kocsiban is levert a víz, nem mertem ránézni.
- Valamiért indokolatlanul megkönnyebbültem, hogy nem hoztál egy csecsemőt is magaddal, akkor is, ha abszurd helyzet lett volna - nevetett, nem igazán tudtam hova tenni az őszinteségét. - Komolyra fordítva a szót, meg merjem kérdezni, miért voltál itt?
- Egy barátnőm miatt, teljesen kiment a fejemből, hogy mára beszéltük meg a dolgot, és azt sem tudtam, hányra jön, meddig tart, mázli, hogy megszerezted a számom, mert különben bonyodalom lett volna már megint - hadartam végig egy szusszal, aztán még hozzátettem: - Amúgy honnan szerezted meg a mobilszámom, elárulnád?
- Tényleg ennyire érdekel? Semmilyen adatod nincs teljes biztonságban, főleg az elérhetőségeid. Amúgy, Dávid telójából néztem ki, bocsi - kuncogott, habár fogalmam sem volt, miért érezte fontosnak elmondani az adataim védelmére vonatkozó egyértelmű tényeket.

Pár perccel később, mikor épp megálltunk egy lámpánál, egymásra néztünk.
- Lesz egy piknik pár nap múlva - miért hoztam fel valójában a témát? Azt reméltem, el fog jönni? Nem neki való hely lenne... És egyébként sem akarom elhívni, az milyen dolog már!
- Tudok róla, meghívtak - vont vállat. - Elmész?
- Nem tudom - pillanatnyi gondolkodás után végül módosítottam a véleményem. - Azt hiszem, lehet, hogy elmegyek - vontam vállat én is, mire elmosolyodott.
- Zavar, ha bekapcsolom a rádiót? - válaszul megráztam a fejem, és mikor megszólalt a nyár egyik slágere, dúdolni kezdtem.
Lehunyt szemekkel nekitámaszkodtam az ablaknak döntött kezemhez, és élveztem a nap melegét a borzongató autóban.

Mikor felnyíltak az egyébként eléggé elnehezedett szemhéjaim, csak foltokat láttam, talán túl sokáig néztem csukott szemmel a napba... Pár pislogás után visszanyertem a látásom, sokkal közelebb jártunk már Marcihoz, talán kicsit elszundítottam, ismét.
Olyan biztonságosan érzem magam mindig, ha ez az eszeveszett férfi vezet... Mintha mindig is ezt csinálta volna. Olyan lágyan mozog a keze a váltón és amikor gyorsabban hajt, akkor sem érzem bűnösnek magunkat. Nem értek hozzá, de biztos vagyok benne, hogy Marci egy igazán jó sofőr.
- Nicsak, Csipkerózsika - mosolygott rám a kormány mögött ülő tökéletes arcvonásokkal rendelkező rejtélyes szívtipró.
Nem szóltam semmit, csak nézelődtem, ő pedig a combomra rakta a kezét. Olyan természetesnek hatott ez a gesztus tőle, nem akartam más lányokra gondolni, kizártam a gondolatot, hogy másokkal is csinálhatta ezt. Ráadásul bármikor, amikor csak kedve tartja.

Fel sem tűnt, milyen szép környéken lakunk. Elhaladtunk pár ismerős ház előtt, már a környékünkön jártunk, és a nap forrón sütött be a fák lombjain át az autóba. Semmi különös nem történt, olyan látvány volt, mint máskor, mégis valahogy akkor olyan csodálatosnak tűnt a környék, hogy elővettem a telefonom, és lefotóztam az elénk táruló utat. Nem lett éles, nem tükrözte az akkor általam magasztalt környék ragyogását, de emléknek teljesen megfelelt.
A mobilt a lábaim közé csúsztattam, és nem tudom miért, Marciéra raktam a tenyerem, de nem mertem ranézni, csak pár másodperccel később. Mosolygott, vezetett, tündökölt, úgy éreztem, ezzel tartozom neki a fuvarért, és boldoggá tett, hogy mosolyogni láthatom.

Valamiért a nyár kihozza az emberből a rejtett vágyait, én pedig hálás vagyok Marcinak azért, hogy megváltoztatta az életem, és annyira vonz, ami már teljességgel megmagyarázhatatlan.