Ellentétek

35. fejezet

- Marci - kiáltottam utána, mert már félig a kocsijában ült, mikor végre megtaláltam. Ahogy meghallotta a hangom, körbenézett, aztán értetlenül vonta össze szemöldökeit, mikor elég közel értem hozzá ahhoz, hogy felismerhesse az indokolatlanul nagy vigyort a képemen.
- Mi ütött beléd? Azt hittem, valami bajod lett velem - magyarázkodott amíg átsétált az anyós oldalára és megállt mellettem.
- Tudod, az is a terv része volt - nevettem.
- Aha, szóval terv. Na, pattanj be - nyitotta ki az ajtót halkan kuncogva rajtam.
- És mi van, ha nem akarok? - tettem keresztbe magam előtt a karjaim.
- Akkor itt maradsz egyedül - vont vállat, mosolyát nehezen tudta leplezni, én pedig új ötlettel gazdagodva bemásztam az ülésre, de míg ő visszaért a helyére, én átmásztam a sofőr ülésébe. Mikor Marci meglátott, meglepődött feje minden pénzt megért volna, és olyan nevetésben törtem ki, hogy még a szemem is bekönnyezett. Meg kell vallani, nem a legnőiesebb cselekedeteim egyike volt...
- Oké, mostmár elég lesz - csitított. - Mit akarsz itt? Tudsz vezetni? - nem értett semmit.
- Nem tudok. Megtaníthatsz - mosolyogtam kislányos bájjal, ő pedig fejcsóválva beült az anyósülésre.
- Komolyan gondolod? - bólogattam. Sejtelmem se volt, honnan jött a hirtelen bátorságlöketem. - Inkább iratkozz be egy autósiskolába, Emma! Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet lesz...
- Akkor miért hagytad rám? Már beültél a másodpilóta helyére - néztem kihívóan. - Bízz bennem - suttogtam, mintegy zárójeles megjegyzést, úgy szántam, de neki valószínűleg többet jelentett, ugyanis sóhajtott. Rátapintottam valamire.
- Olyan naiv vagy, Emma - mondta kibámulva az ablakon, én pedig összezavarodtam. Mi van? Most ezt a bizalomra mondta? Vagy hogy nem tudok megtanulni vezetni?
- Rendben, úgy teszek, mintha nem érdekelne, amit mondtál, és arra kérlek, segíts hazavezetni! - mondtam kicsit szomorúan.
- Először is érdekel, miért akarsz hazamenni? Nem lenne kedved inkább moziba menni vagy valami?
- Hát... - elhúztam a szám. Ez most valójában egy randira invitálás volt? Vagy még mindig nem neveznénk sehogy? - Azt hazudtam, rosszul vagyok, anyámék meg elhozzák a maradék kajámat. Otthon kéne lennem, mire hazaérnek - félve ecseteltem, nem tudtam mit reagál majd.
- Ennél jobbat is kitalálhattál volna, te kis béna - nevetett. Egy hatalmas szikla esett le a szívemről, mikor nem borult ki. - Sokáig szoktak enni?
- Öhm. Két óránk még biztosan van, tekintve, hogy a levest már megették és valamin vitatkoznak - örültem. - Az elég valamire?
- Talán hazavezetsz addig - nevetett.
- Akkor indulhatunk? - ujjongtam. Mint egy kisgyerek...
- Kösd be az öved, hercegnő!
- Igenis! ... Megvan!
- Itt a kulcs. Tedd be a lyukba, - itt várt amíg cselekedtem - úgy. Most fordíts rajta egyet, óvatosan!
- Megvan. Most?
- Most rátetted a gyújtást. Tedd fel a világítást is, ott - mutatott a pontos helyre, a kis tekerőre. - Kettőt kattanjon!
- Rendben.
- Most jön az izgi rész. Tudod a pedálokat?
- Szerinted? - nevettem. - Azt tudom, hogy a legszélső jobb a gáz.
- Oké, akkor jegyezd meg jól, mert nem ronthatod el! Kuplung, fék, gáz. Én úgy tanultam, hogy a hosszú nevűt hosszan kell benyomni, sokáig. A másik két rövid nevűvel meg csak játszogatunk az elején. Rendben lesz?
- Remélem. De Marci!
- Igen?
- Félek - néztem óvatosan felé.
- Nem kell! Most pedig ismételd el a pedálokat magadtól! - elmondtam, elmondtam mégegyszer, aztán jöhetett a következő lépés.
Az indulás.
- A bal lábad csak a kuplungra használhatod! Ez nagyon fontos, különben nem tanulod meg kezelni a pedálokat soha!
- Oké, nem vagyok hülye! Nyomhatok már pedált?? - izgultam.
- Türelem, kiscsillag - mosolygott, majd közelebb hajolt, és elfordította a kulcsot, levette a gyújtást, de ez csak a figyelemelterelés volt, mivel az igazi szándéka sokkal erotikusabb volt ennél. - Megcsókolhatlak? - elolvadtam. Nem szóltam semmit, kicsit sokkot kaptam azt hiszem. Nem is igazán várt választ, kiolvasta a szememből az akaratom.
Puha ajkain még érezhető volt a kávé íze, és rájöttem, így bármikor szívesen ízlelek kávét, pedig alapból nem is szeretem!
Nem tartott sokáig a csók, csak egy hosszú szájrapuszi volt inkább, de kimondhatatlanul élveztem.
Elhúzódott, majd a hajába túrt. Megköszörülte torkát, és visszarántott a valóságba.
- Nos, hogy is van a pedálok sorrendje? - mosolygott.
- Na, ne már - nevettem ki. - Kuplung, fék, gáz! Nem fogsz ki rajtam - kacsintottam.
- Tudom, Emma - szokatlanul nagy szüetet tartva. Kezdett gyanús lenni, miért ilyen furcsa most...
- Most fordítsd el újra a kulcsot egyszer!
- Igen?
- Tedd a megfelelő lábad a kuplungra. Az melyik?
- A baaal - mondtam unottan.
- Nyomd be tövig, és állítsd be az ülést, hogy kényelmes legyen! - szótlanul követtem az utasításokat. Rengeteget kellett előre húznom az ülést a magasságkülönbségünk miatt, de ez érdekes módon valami féle izgalommal töltött el... Talán majd ha visszaül a vezető ülésébe, neki is feltűnik, milyen kicsi vagyok. Ha eddig nem tudatosult volna benne...
- Tedd a jobb lábad a fékre és nyomd be azt is! Közben nehogy felengedd a másikat! Megvan?
- Igen, nyomom mindkettőt.
- Kiengedtem a kéziféket, és majd én váltok helyetted, rendben? Kezdetnek elég lesz ennyi is. Fordíts a kulcson, amíg be nem indul, utána engedd el!
- Huh. Remélem sikerül. A pedálokat folyamatosan nyomjam ugye? - bólogatott, én pedig indítottam. - Sikerült! - sikkantottam, Marci pedig megtapsolt.
- Most engedd fel a féket és nagyon óvatosan kezd el felengedni a kuplungot is, közben pedig kormányozz, mert nem tolatunk, csak átmegyünk a szemben levő helyre, és úgy megyünk ki. El fog indulni az autó, de utána is csak lassan engedd a pedált fel!
- És hogy fogunk megállni?
- Be kell majd nyomnod a kuplungot, utána lassan a féket, és majd szólok, mikor mit engedj fel, mert váltanom kell közben. Előbb indulj el szépen!
- Segítség - suttogtam, mikor lassan elindult a kocsi.
- Ügyes vagy. Mostmár engedj el minden pedált! Tedd ki az indexet balra, vagyis nyomd le azt a kart! A szemed ne vedd le az útról!
- Oké, igyekszem! Nyomhatom a gázt?
- Nagyon picit! Utána engedd fel. Most kifordulunk innen. Kormányozz balra, próbálj a jobboldali sávban maradni, de segítek, ha nem megy.
- Oké.
- Nem jön semmi, mehetünk. Adj egy kicsi gázt! - megnyomtam a pedált, de túl erősen, így akkora lendülettel vettük be a kanyart, hogy ha Marci nem kap azonnal a kormányhoz, kisodródunk az útról. Annyira megijedtem, hogy rátapostam a fékre, a kocsi lefulladt, és majdnem elbőgtem magam.
- Semmi baj, ne pánikolj! Csak óvatosabban, okés? - mondta nyugtatólag, én pedig próbáltam tényleg nem aggódni.
- Szerencsére egy lélek sincs az utakon - próbáltam oldani a feszültséget.
- Igaz. Próbáljuk újra, jó?
- Biztos? Inkább cseréljünk helyet, még megállni sem tudnék rendesen és nem szeretném tönkretenni az autódat - mondtam félve, ő pedig mosolyra húzta ajkait.
- Ne lépj vissza, már kijöttél az útra - biztatott, de nem használt.
- Nem szeretnéém - nyávogtam, de nem hatott rá. - Félek - suttogtam, és akkor az arca végre nem volt többé gúnyos.
- Gyere, ülj át akkor - mondta, majd kiszállt. Ott álltunk az út közepén, sehol egy lélek sem volt, megalázva éreztem magam. Átbattyogtam az anyósüléshez, ahol Marci megnyugtató mosolya fogadott, kicsit enyhített a szomorúságomon.
- Minden rendben - miután elindultunk, a combomra rakta meleg tenyerét, mire elmosolyodtam.
- Ne haragudj, azt hittem jól fogunk szórakozni - néztem rá.
- Még semmi sincs veszve - nevetett.