Ellentétek

13. fejezet

Talán nekem is csinálnom kellett volna valamit, vagy miért rohantunk el olyan hamar?
Gondolni sem mertem rá, hogy esetleg csak kihasznált volna, vagy ahhoz hasonló, és a szám harapdálásával töltöttem az időt, miközben a sötétben autókáztunk.
- Minden rendben? - Marci aggódó tekintettel fordult felém, mikor hazafelé megálltunk egy benzinkútnál. Mielőtt kiszállt, megtörte a jó ideje tartó csendet. Vajon ő min gondolkozott, mielőtt megálltunk? Van a telefonhívásnak köze ahhoz, hogy mi történt kettőnk között? Mit mondhatnék?
- Hát, kicsit össze vagyok zavarodva - mondtam őszintén, hiszen miért is hazudnék?
- Miért? - látszólag tényleg érdekelte.
- Egész idáig nem szóltunk egymáshoz, és olyan fura érzéseim vannak...
- Milyen érzések, Emma?
- Hát először is, hogy - éppen kitálaltam volna, de bekopogott az ablakon a benzinkutas úr, hogy segítsen tankolni. Marci idegesen fújtatott egyet, aztán egy bocsánatkérő pillantás után kiszállt az autóból, és pénzt adott a dolgozónak, aki így elvégezte Marci helyett a munkát.
- Folytasd, kérlek! - felém fordult, bal kezét a kormányon támasztotta.
- Szóval elrohantunk a tisztásról, és nem értem, miért. Az egésznek van egy olyan szaga, mintha kihasználtál volna, és erősen gyanítom, hogy a telefonhívásodnak köze volt az egészhez - mondtam a végére már felbátorodva, de Marci arckifejezése csak zavarosabb lett. Megkönnyebbültem, mégis valami szorító érzés még a mellkasomra telepedett, féltem a reakciójától.
- Maradni szerettél volna? - meglepődött, és nagy kő esett le a szívemről, amiért nem vesztünk össze.
- Hát, arra számítottam, hogy majd talán én is csinálok valamit...tudod...
- Oh, Emma - nevetett. - Néha úgy összezavar, hogy a külsőd alapján elhiszem, hogy szende szűzlány vagy, aztán benyögsz egy ilyet...
Jókedve ragadós volt, habár nem igazán szerettem volna magamon poénkodni.
- Nem várok el tőled ilyesmit. Ma nem - halkan hozzátoldotta, és ez beindította a fantáziám. - És mégis hogy gondolhatod, hogy kihasznállak, ha én nem kapok semmit? - igaza volt. Nem gondoltam át, és teljesen logikusnak tűnt a fejemben felépített mese.
- Akkor a telefon nálunk? - kérdeztem félve.
- Az más téma - megkomolyodott, de meglepő módon egyből elhittem neki, hogy nem hozzám kapcsolódott a beszélgetés témája.
Bólogattam, ő pedig indította a kocsit, és kigurult a töltőállomásról.
- És most hová megyünk? - kérdeztem, mert nem tudtam, hogy hazavisz-e, ugyanis ha igen, akkor osonnom kell, nehogy észrevegyenek a szüleim. Semmi kedvem magyarázkodni!
- Gondoltam, megkérdezem, éhes vagy-e, de elrontottad az egészet, szóval elárulom, vacsorázni vittelek volna - nevettem, és olyan jól éreztem magam vele, hogy teljesen elfelejtettem minden fajta illemszabályt, és egy kicsit azt is, kinek kéne lennem. Marcival csak úgy voltam. Időben, térben... Nem számított, hogy élére vasalt ruha legyen rajtam, csak az, hogy mi ketten jól érezzük magunkat, és teljesen mindegy, hol. Veszekedtünk, nevettünk, csókolóztunk, de alig tudtunk bármit is egymásról. Ezt nevezné Marci úgy, hogy csak simán ÉLÜNK. És élvezem. Egészen addig tudtam élvezni, amíg egy kicsit felül nem kerekedett az oly nehézkesen elnyomott befásult felem, és eszembe jutott, hogyan kéne normálisan viselkednem... Tisztára olyan vagyok, mint egy skizofrén.
- Mit ennél? - kérdezte pár perccel később.
- Öhm. Szeretem a csirkét, a tésztákat, és úgy általában mindent, kivéve az ázsiai kaját. Az nem az én ízvilágom. Te mit ennél? - kérdeztem vissza, hátha kicsit jobban megismerhetem. Az ilyen apró információkkal is közelebb kerülnek egymáshoz az emberek.
- Nem szereted az ázsiai kaját? Pedig azt hittem, tudsz pálcikával enni - nevetett, és nem igazán értettem, miért gondol rólam ilyesmiket. - Akkor menjünk csak simán valami étterembe, és kitaláljuk - ajánlotta, én beleegyeztem, de sajnáltam, hogy nem válaszolt a kérdésemre. Azon kívül, hogy néha utáljuk egymást, néha nem bírunk ellenállni a másiknak, és szöges ellentétek vagyunk, nem sokat tudok róla.
Csendben utaztunk, mikor közeledni próbált. Kérdezett, és mindennél boldogabbá tett, hogy érdeklődik, ha már a kérdéseimre nem kapok választ...
- Még mindig jársz azzal a gyökérrel? - közben megálltunk egy kis utcában.
- Sosem jártam vele - vallottam be, mire elkerekedett szemekkel nézett rám. - Ez eléggé bonyolult, de nem jártam vele. Egy randi lett volna, de még az sem jött össze - meséltem, miközben kisegített az autóból, és bementünk az étterembe.
Nagyon hangulatos volt, nem túl nagy, de aranyos. Marci kézen fogott, és a galériára vezetett, ahol egy ablak mellett foglaltunk helyet.
Valami tejszínes öntetes spagettit kért mindkettőnknek, mondván, hogy ha szeretem a tésztákat, ezt meg kell kóstolnom. A nevét nem tudtam meg, de nagyon ízletes volt.
- Finom ugye? - nézett fel, mikor épp szünetet tartottam, és belekortyoltam a pohár vizembe.
- Igen, jól választottál - mosolyogtam.
- Jól áll neked ez a fény - állapította meg, mire kicsit elpirultam, és megköszöntem. Sárgás fényű lámpák lógtak a plafonról, meleg hangulatot kölcsönözve a fa berakásos galériának.
Miután Marci fizetett, az autóban újra beszélgetni kezdtünk. Kissé frusztrált, hogy én mindent elmesélek neki, ő pedig csak újabbakat kérdez...
A jobb keze a combomon pihent, és lassú köröket rajzolt a hüvelykujjával a ruhámra.
- Hogyhogy nem volt még barátod?
- Nem igazán tartottam fontosnak. Nekem mindig csak tanulnom kellett, és jól viselkedni... Anyám már nagyon szeretné, de nem volt még szerencsém találkozni a lovagommal - nevettem, habár reméltem, hogy egyszer majd ő lesz a lovag... A sötét hajú sötét kocsiban.
Beszéltünk a gyerekkoromról, hogy mindig is ugyan ott laktam, a szüleimről, hogy apám munka- , anyám meg szexmániás, és mennyire nem érdekli őket, hogy boldog vagyok-e. Egyszer már vázoltam neki a helyzetet, mikor összevesztünk, de hazáig részletesen elmeséltem mindent. Beszéltünk a lányokról, hogy miért szeretek Budán lakni, és nagyon sok apró részletről, ami kicsit közelebb hozta hozzám Marcit, mégis én semmi újat nem tudtam meg róla. Örültem, hogy kedves volt, és szerettem azt az oldalát, amelyik nem volt utálatos.
A házunk előtt parkolt le, és nem igazán tudtam, hogyan búcsúzzak el tőle. Búcsúcsókot kéne adnom, vagy csak szálljak ki a kocsiból?
- Jól éreztem magam - mondta mosolyogva.
- Én is, és köszönök mindent! - tényleg igazán jól szórakoztam.
- Ugyan már - közelebb hajolt, kezét az arcomra tapasztotta, és könnyed csókot lehelt ajkaimra. Azt hittem, gyors búcsú lesz, de amint a nyelve táncba kezdett az enyémmel, felforrt a vérem, és többet akartam.
Marci hatalmas tenyere lecsúszott a felkaromig, és azt picit maga felé húzva adta tudtomra, hogy szeretné, ha az ölébe ülnék. Átmásztam hozzá, és vele szemben, az ölében foglaltam helyet. Az ülést hátradöntve nagyobb helyünk volt, és a gondolat, hogy épp egy autóban esünk egymásnak, még jobban feltüzelt.
Duzzadt ajkai vadul tépték az enyémeket, mindketten ösztönből cselekedtünk. Izmos karja a hátamat ölelte, magához szorított, mintha félne attól, hogy eltűnök.
Vékony ujjaimat becsúsztattam a pólója alá, mire felnyögött. Csodálatos érzés, hogy az én érintésem ilyen hatással van rá.
Éppen a fenekemet szorította meg, mikor megszólalt a telefonja.
- Oh, bassza meg! - káromkodott, miközben elővette a mobilt. A mocskos kifejezés annyira dögös volt, hogy nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, és amíg ő kinyomta, és elhajította a készüléket, én tovább csókoltam, ahol értem.
- Emma, állj le! - kérlelt, ami több volt, mint furcsa. Ő állít le? Wow!
- Mi történt? Ki volt az?
- Mennem kell - mondta közönyösen. A szívembe hasító fájdalom miatt hirtelen nem tudtam, mit reagáljak, csak arra koncentráltam, hogy ne bőgjem el magam.
- Miért? - a hangom remegett.
- Késő van, aludnod kell!
- De... én azt hittem... Ugye megint az a titokzatos telefonáló volt? - kérdeztem félve, mire bólintott. Nem tudtam miért, de nagyon rosszul érintett az egész. Mikor már minden jól megy, akkor valaminek muszáj közbejönnie...
- Nem fogod elmondani - néztem rá csillogó szemekkel, óriási erőfeszítés volt, hogy a könnyeim ne csorduljanak ki. Az ölében ülve, lefagyva próbáltam megoldást keresni. Mi van, ha Heni az? Azt nem teheti...
- Nem fogom - közölte semlegesen.
- Nem értem. Nem értem, miért viszel el vacsorázni, miért mondod, hogy nem lehetünk csak barátok, miért hazudod, hogy nem használsz ki, ha egy hívás miatt bármikor képes vagy félredobni? - kezdtem teljesen összeomlani, és a szomorúságot düh váltotta fel.
- Emma, azt sem tudod, kivel beszéltem - kicsit felemelte a hangját - Én nem akartam, hogy félreértsd! Nem igazán csináltam még ilyet, hogy kavarok valakivel, aztán...
- Aztán mi? Aztán dobod, és nem érdekel, hogy miket érezhet azok után, amiket mondasz neki? - könnyeim utat törtek maguknak, és kimásztam Marci öléből.
- Én nem kötődök érzelmileg senkihez, én nem randizok, nem akartam, hogy félreértsd - magyarázkodni próbált, de ő is ideges volt, és már amúgy is teljesen összetörte a szívem.
- Undorító vagy, Marci! Szörnyű alak, és soha többé nem akarok veled beszélni! - kiszálltam az autójából. - Hagyj békén! Örökre! Komolyan mondom - ezzel rácsaptam az ajtót, amit behunyt szemekkel viselt, és berohantam a házba, nem törődve a hanghatásokkal, csak felrohantam a szobámba, és zokogni kezdtem.
Összerogytam, a könnyeim teljesen eláztatták a ruhám, és a gondolataim már a fejemen kívül kavarogtak. Hányingerem támadt, a szívem darabokban, és nagyon össze voltam zavarodva.
Mégis mit gondoltam? Hogy majd elvisz vacsorázni, meg csókolózunk, és minden olyan lesz, mint egy tündérmese? Ugyan már, Emma!
Beálltam a forró zuhany alá, és minden Marcival kapcsolatos dolgot lemostam magamról. A fűszálakat a hajamból, a bőrömet leradíroztam ahol csak tudtam, hogy sehol se maradjon nyoma rajtam annak az embernek, aki a legtöbb bonyodalmat okozza az életemben. Rita figyelmeztetett, és nem tudtam hallgatni rá...
Kidobtam a nyári ruhát, és a bugyit is, amit viseltem aznap, nem érdekelt sem az eszmei sem másmilyen értéke.
Soha többé nem akartam látni, és nem akartam több csalódást az életemben. Jobb lesz anyám udvarlóival csevegni, és egyedül öregedni meg, mint folyton szenvedni Marci mellett...