Ellentétek

47. fejezet

- Azt hiszem, le kellene mosnom magam - gördült le rólam Marci. Bólogattam, és olyan boldognak éreztem magam, mint még soha.
Egy szempillantás alatt már a szobában sem volt.
Örültem, hogy nem hozta fel a többi tapasztalatát, hogy nem lett arrogáns vagy bunkó, és mosolyognom kellett, ha visszagondoltam az arckifejezésére, mikor a boxerébe élvezett. A pupillái kitágultak, szinte oltalomért könyörgött, mintha én jelenteném neki azt, amit egy szomjazónak egy csepp víz, vagy egy éhezőnek a kenyér. Mintha én lennék a megváltása, és csak azzal, hogy engem néz miközben orgazmusa van, már önmagában elég lenne ahhoz, hogy én is kielégüljek.
Olyan átszellemült fejet vágott, hogy legszívesebben a végtelenségig fokoztam volna az élvezetét, ha lehetőségem lett volna rá.

Mikor visszajött, egy teljesen új, vélhetően tiszta alsóneműben díszelgett, és nekem is adott egyet.
- Ha szeretnéd, lecserélheted azt a szép kis fehéret erre a másik fehérre - kacsintott, és újra pírba borult az arcom. Nem tudtam, mit mondhatnék, ezért csak elvettem tőle a ruhadarabot, és hálás pillantást vetettem rá, majd kiszaladtam a mosdóba, és levettem a csurom nedves bugyit magamról.

Furcsa volt, hogy egy férfi boxert viselek, de sokkal szellősebb volt, mint bármi amit addig fehérnemű gyanánt felvettem. Kicsit úgy éreztem magam benne, mint egy fura rövidnadrágban.
Az ágyban fekve még eszembe jutott, hogy esetleg beszélhetnénk az elmúltakról, de végül úgy döntöttem, nem kavarom fel a nyugodt állóvizet, nem kockáztatom, hogy más lányok szóbajöjjenek vagy hasonló.
Korábbi kiskifli pózomat felvéve szerettem volna aludni, de mikor a nagykifli is megérkezett mögém, nem tudtam szó nélkül hagyni.
- Most már alhatunk, ugye? - nevettem, és kicsit megriszáltam a fenekem, arra utalva, hogy korábban is így kezdődött.
- Ne kísértsd az ördögöt - hallottam a hangján, hogy mosolyog, de nem vártam több választ, megpróbáltam szundítani, és nem belegondolni, hogy valójában mennyire szexi volt ez a félig fenyegető, félig vicces utolsó mondata, miközben a combom markolta.

Mikor már majdnem elaludtam, még halkan ennyit suttogott a semmibe:
- Ne szökj meg reggelre, királylány! - ezt a nevet még sosem használta, vagy legalábbis nem emlékeztem egyetlen alkalomra sem; azt hittem, ott helyben elolvadok.
Mégis miért mar a szívembe a felismerés, hogy teljesen jogos a kérelme? Elvégre nem mindig rajtam múlt, hogy nem tölthettük együtt a reggelt...
Olyan meggyötört hangon szólt, hogy kezdtem tényleg elszégyellni magam.

Nem bírtam volna több impulzust befogadni, arról nem is beszélve, hogy az illata egyszerűen mámorító volt, a bőrének érintése az enyémen pedig megsokszorozta az élvezetet, de nem válaszoltam semmit, hátha azt hiszi, alszom, és mond még szép dolgokat.
Nem tette, valószínűleg ő is elaludt, de arról megbizonyosodhattam, hogy minden nap szeretnék Marci karjai közt elaludni. És felébredni is.
Ha úgy vesszük, amit mondott a padon, kicsit úgy is értelmezhető lenne, mintha velem szeretne lenni, de kicsit még várjak pár információra, és ettől a gondolattól még sokkal boldogabb lettem. Na, meg persze a korábbiak miatt is elég jókedvű voltam...
Olyan tökéletes lenne, ha érezne irántam valamit.
Szerettem volna remélni, hogy valami alakul, kiváncsi voltam, milyen lesz a reggel, eszembe sem jutott megszökni, de némileg azért tartottam tőle, hogyan kezeli majd a szituációt.

Hogy milyen volt másnap együtt ébredni? A lehető legcsodálatosabb dolog a világon!
Úgy éreztem magam, mintha a szerelme lennék, hiszen hozott nekem narancslevet, és elvitt reggelizni is. Annyira idilli volt, hogy féltem elhinni, hogy valódi.
Beszélgettünk, teljesen olyan volt, mintha egy boldog pár lettünk volna.
- Miért nem sütöttél palacsintát te magad? Miért hoztál inkább ide? - kérdeztem reggeli közben, a pici asztalnál ülve.
- Mert nem sütöttem még soha palacsintát, de szerettem volna bepótolni, mert a múltkor nem fért beléd - válaszolt szégyentelenül tökéletes mosolyát megvillantva.
Eszembe jutott az este, mikor desszertet nem tudtam már magamba erőltetni. Akkor értettem félre az egészet, és azóta megváltozni látszik a kapcsolatunk.
Mindig annyit töröm a fejem azon, miket mondott, próbálom értelmezni a szavait, de ez is most megváltozott. Agyalás helyett inkább csak élvezem az együtt töltött perceket...
- Most miért mosolyogsz? - riasztott fel gondolataimból a velem szemben ülő fiú.
- Csak eszembe jutott néhány emlék - bekaptam egy újabb falatot, Marci pedig letette a villáját és a kését abba a bizonyos pozícióba, amellyel jelezte, hogy befejezte az evést.
Úgy éreztem magam, mintha egy amerikai film indítójelenetébe csöppentem volna.
Egy napfényes kis reggeliző helyen voltunk, amerikai palacsintával; kávé és fahéjillat terjengett az egész helyiségben, a nagy üvegablakokon át pedig a sugárzó napsütés mellett az utca hangjai is beszűrődtek és megtöltötte a helyet az a bizonyos légkondi-hűvös de szívmelengető levegő.
El tudtam volna képzelni, hogy télen a melegben is milyen hangulatos lehet, ha már nyáron arra vágyik az ember, hogy kibámulhasson a havas utcára...