Ellentétek

1. fejezet

- Igen, ez nagyon tetszik! - mondtam anyukámnak, mikor éppen az újonnan vett szoknyát mutatta nekem, amit az esti vacsorán viselnem kell.
Reméltem, hogy nem veszi észre a hangomban bujkáló szomorúságot, amit amiatt éreztem, hogy ismét egy dögunalmas vacsorára kell mennem a dúsgazdag szüleimmel, akik egyébként nem is kérdezték meg soha, hogy szeretnék-e menni.
Igazából nem is számít, hogy van-e kedvem velük lenni, egyszerűen csak ott vagyok, és előadom a boldog tinédzsert.

- Akkor gyerünk, nyomás készülődni! Egy órán belül indulunk - közölte az anyám ellentmondást nem tűrő hangon, és kiment a szobámból.
Igazából nagyon boldog is lehetnék, ha egy nagyon picit is törődne velem bárki. Úgy élek, mint egy hercegnő, és mégis boldogtalan vagyok.

Múlt héten ünnepeltük a 18. szülinapomat, amikor is megengedtem magamnak ötperc késést, amit úgy érzem, soha többé nem merek megkockáztatni, ugyanis a szülinapi ebéd felét a nevelésemmel töltöttük. Emiatt már indulás előtt 10 perccel ott várakoztam a szüleimre a földszinten.
Egy elragadó szoknyát kaptam az anyámtól, ami valahol a halvány rózsaszín és krémszín között kavargott. Kordbársony anyaga a térdemig ért, és tökéletesen passzolt a világos bőrömhöz. Általában nagyon szeretek pasztell színeket viselni, és örültem, hogy ezt az egyébként elviselhetetlen anyám is tudja.

- Emma, drágám, vedd a cipődet, és szállj be az autóba! De a kabátodat ne feledd - rikoltotta vissza az ajtóból a már annyit emlegetett utálatos nő, az anyám.

- Jövök már, várjatok! - szaladtam utánuk, miközben épp egy vékony széldzsekit kaptam magamra. Nem is értem, hogy tudtak hamarabb kijutni a házból, mint én, amikor majdnem negyedórát vártam rájuk...