Ellentétek

51. fejezet

Halvány emlékek derengtek az éjszakáról, mikor összevesztünk Marcival, pontosabban: abban nem voltam biztos, hogyan kerültem haza. Ellenben a veszekedés és az előtte történtek tisztán rémlettek...
Végignéztem magamon, és mély szégyenkezésbe kezdtem. A ruhám csupa kosz és bűz volt, a szemeim beduzzadtak a mérhetetlen mennyiségű sírástól, és valószínűleg meg is fáztam, mert a torkom iszonyúan kapart.
A cuccaim a szoba közepére dobva várták, hogy elpakoljam őket, és szegény meleg ruha tökéletesen tisztán szinte a képembe röhögött, amiért nem öltöztem fel, és amiatt szenvedhetek.
Illetve még a gondolataim is kínoztak, borzalmas érzés volt, hogy nem tudom, ki hozott haza.
A telefonomon egyetlen üzenet virított Fruzsitól, de irgalmatlanul hálás voltam miatta, hiszen felvilágosított a történésekkel kapcsolatban.
"Mégis mit képzeltél? Bedrogoztad magad vagy elfogadtál valakitől valamit? Mennyire emlékszel? Rettentően néztél ki, és valószínűleg eltévedtél az erdőben, mert órákig kerestünk hajnalban, hogy hazaindulhassunk! Egy kicseszett fa tövében szinte élet-halál határán könnyeztél, beszédképtelen állapotban. Mintha álmodban sírtál volna, vagy ilyesmi. Nem tudom, mi ütött beléd, de úgy érzem ez a sok titkolnivaló előttem nem visz jóra! Gondolkodj el, és majd keress meg, ha újra önmagad leszel. Anyád előtt utoljára fedeztelek, üdv: Fruzsina"
Elolvastam nagyjából tízszer, de nem tudtam felfogni, hogy most burkoltan magamra hagyott a legrégebbi barátnőm. Mindezt csak azért, mert teljesen elvette az eszemet egy bunkó pasi, akibe beleőrültem.
Igen, beleőrültem, és azt hiszem, eléggé egyértelműen a tudtára adtam, hogy vele szeretnék lenni...

Tehát a forrás szerint hajnalig szundikáltam egy fa tövében, meghűltem, közben végig könnyeztem, de legalább nem erőszakoltak meg, hiszen akik szándékosan kerestek, azok sem tudtak egyhamar megtalálni, nemhogy valami részeg idegen, aki véletlenül elbotorkál... Ez némileg megnyugtatott, és a torkomban tomboló viharokon kívül más fájdalmat nem éreztem sehol, márpedig ha bántalmaztak volna, annak érezhető jelei kellett volna, hogy legyenek. Elméletileg.

Nagyjából egyórán keresztül relaxáltam egy kádnyi forróvízben, nem érdekelt, hogy tombol a nyár, engem rázott a hideg; kellően megtisztultam és lehűltem a víz kihűlésével egy ütemben, de a gondolataim folyamatosan örvénylettek.
Egyik témával kapcsolatban sem jutottam semmire, zavaros gombócba gyülemlettek a fejemben levő dolgok, a fürdés közben szóló zenére egyetlen pillanatra sem tudtam odafigyelni.
Végül úgy döntöttem, felhívom Fruzsit, hátha hajladó megbeszélni velem ezt az egészet, de nem vette fel a telefont.
Kicsit később, második próbálkozásomat sem koronázta siker, végső elkeseredésemben pedig Rita számát tárcsáztam.
Sajnos túl elfoglalt volt ahhoz, hogy kiöntsem neki a lelkem vagy kitálaljak a teljes igazsággal, így teljesen magamra maradtam.
Féltem, hogy még Rita is megharagudna, ha kiderülne, mennyi mindent titkoltam előtte, és olyan mélyponton voltam, hogy csak Ritában leltem minden reményem.
A legrégebbi, legkedvesebb barátnőmmel elrontottam mindent, a szüleimmel sosem beszélgetünk komolyabb dolgokról, a fiú aki iránt érzéseket tápláltam összetörte a szívem, és még a legújabb barátnőm is inkább a családalapításával foglalkozik... Na, jó, talán ez érthető.
De mi lesz, ha az igazság hallatán ő is magamra hagy?
Mihez kezdjek teljesen egyedül az életemmel?

Egész nap zokogtam, ötletem sem volt, mivel terelhetném el a gondolataim, nem tudtam senkivel sem őszintén beszélgetni, és mindent csakis magamnak köszönhettem.
A legjobb döntésnek a futás ígérkezett, úgyhogy rászántam magam, és igyekeztem minél jobban elfáradni fizikálisan.
Nem sikerült túl nagy távot megtennem, hiszen nem sportolok sűrűn, de legalább nem a problémáimmal foglalkoztam, hanem a szabályos levegővételekre és az útra koncentrálódott a figyelmem.
Rá kellett jönnöm, mennyire különös, mikor az ember tudatosan akar másra gondolni, de közben végig ott lebeg a nemkívánt gondolat a fejében, ha máshogy nemis, de legalább úgy, hogy nem szabad rágondolnia, amivel el is éri, hogy rágondoljon; vagy mikor elkezd valami egészen mást csinálni, minden figyelme odakoncentrálódik, és teljesen kitisztul arra az időre az agya. Abban az időszakban észre sem veszi, hogy nem gondolt a problémás témára, csak mikor megszűnik a koncentrációja a többi tényezővel szemben...

Csurom vizesen, a naptejet leizzadva magamról, és a megfázás miatti súlyos köhögési rohamokkal megáldva kocogtam hazáig, ahol aztán a szüleim meglepődve fogadtak, és konstatálták, hogy zongorázás helyett a futást választottam.
Némileg sikerült emberi formát erőltetnem magamra, és lementem hozzájuk, mert anyám jelezte, hogy tisztálkodás után látni kíván.
- Nos, mi a helyzet? - kérdeztem, miközben próbáltam lezsernek tűnni. Mintha semmi bajom nem lenne.
- A nagyszüleid küldtek neked születésnapi ajándékot, de csak most érkezett meg, sajnos - kezdte apa, anyám pedig a kezembe adta a selyemkötésű dobozt.
Gondolom a postai kartont már leszedték róla.
- Nem is szoktak ajándékot küldeni - meglepődve álltam a nappalink közepén, kezemben a tenyérnyi piros meglepetéssel.
- De most, hogy nagykorú lettél, megkapod azt, ami az összes eddigi születésnapodat kárpótolni fogja, legalábbis az anyósom ezt fűzte hozzá - magyarázott anya kicsit sem jószívvel, hiszen az Ausztráliában élő - igen, még élő -, nagyszüleim anyán és apán kívül az egyetlen rokonaim, és nem sűrűn adnak jelt magukról. És valószínűsíthető, hogy féltékeny apámra, mert neki még élnek a szülei...
- Nem szeretnéd kibontani? - lelkendezett az édesapám, amivel megszakította a gondolatmenetem.
- Ja, de! Persze - kínosan mosolyogva kioldottam a fehér szalagot, és kinyitottam a piros, selymes dobozt.
Leesett az állam, amikor megláttam benne egy karikát, minden bizonnyal kulcstartó lehetett, és körben apró kövek díszítették. A nevem volt belegravírozva, de mikor ki akartam venni, és megnézni, valamiért a krémszínű párna is kijött az ajándékommal együtt, és felfedte az igazi meglepetést.
A kulcstartó rá volt fűzve egy kocsikulcsra, de ravasz módon átvertek.
Egyszerűen nem jutottam szóhoz, úgy éreztem, el fogok ájulni. Tátogtam, de hang nem jött ki a számon, a szüleim pedig éppúgy meglepődtek, mint én.
- Hát, ezt nem tudom elhinni - szinte fülsértően vékony hangon kezdtem ujjongani, nem győztem csodálni a kövekkel kirakott díszt, és valahogy égi jelnek vettem az egészet, ahogy a nagyszüleim megérezték, hogy szeretnék vezetni tanulni. Vagy csak azt hitték, hogy már tudok...
- Ez egy autó, apa! Kaptam egy kocsit? - minden bennem rejlő feszültség őrületes katarzisként tört elő, mikor felfogtam, hogy mekkora értéket is vágtak hozzám.
- Nyugodj meg, édesem! - kezdte anya, de nem hagytam, hogy elrontsa az örömöm, bármit is készült mondani. - Előbb meg kell tanulnod vezetni!
- Tudom, és alig várom! Hol van az autó? - itt apára néztem, aki átnyújtott egy levelet is, amit a csomag után kellett elolvasnom, a szüleitől érkezett az is.
A szobámba rohantam, elolvastam a levelet, és kapásból választ is írtam nekik.
Mint kiderült, egy autószalonban várt rám az autó, de anyámék lelkére volt kötve, hogy csakis jogosítvánnyal mehettünk érte, ami érthető volt, végül is, minek állt volna addig itthon. Csak a szívem fájdította volna.
Utána néztem, mégis milyen autót kaptam ajándékba, és teljesen szerelembe estem. Egy kis Volkswagen Bogár várt engem az üzletben, méghozzá vadi új és gyönyörű!
Egészen estig az autós tanfolyamokat nézegettem, szerencsére teljesen megfeledkeztem arról, hogy minden fontos személyt elveszítettem vagy inkább eltaszítottam magamtól.

***
Másnap feladtam postán a levelemet, aztán elmentem abba a kis pizzázóba, ahol egyszer Marcival voltunk, és azt a temérdek meleg lányt megismertem.
Jó érzés volt viszontlátni Fruzsit, a pultos lányt, aki kicsit sem hasonlít az én "régi" Fruzsimra, és különben is, szükségem volt egy kis önbizalomra, márpedig a legutóbbi alkalommal ezen a helyen szinte csak azt lehetett érezni.
Mosolyogva köszöntött, és akkor jöttem rá, mibe vágtam a fejszém, mikor Marciról kérdezett.
- Most csak egyedül jöttem, éppen erre jártam - igyekeztem terelni a témát, kivágni magam, ami minden reményem szerint hatásosan sikerült.
Talán túlságosan is hitelesen játszottam a szerepem, ugyanis a magas lány elhitte, hogy minden rendben.
- Értem, akkor csinálok nektek egy egész pizzát felezve, fel is hívom, úgy is rég láttam már - nevetgélt, én meg majdnem lefordultam a bárszékről, ahová érkezésem után telepedtem.
- Ne, nem kell felhívnod, szerintem most elég elfoglalt - legyintettem, magam is meglepődtem, milyen hitelesen adom elő magam...
Azt hittem, rosszul hazudok!
- Ugyan már, csak van pár perce beugrani - közben tárcsázta is a számot. Sóhajtottam, és kicsit közelebb hajoltam hozzá.
- Megtennéd, hogy nem említed meg, hogy itt vagyok? - suttogtam, ő pedig kacsintott egyet, és hátra ment, gondolom leadni a rendelést.
Mibe kevertem már megint magam?
Fogjam magam, és menjek el?
Nem lehetek ennyire gyáva, és akkor többet nem jöhetnék erre a helyre, mert magyarázkodnom kellene. Csak egy gyors limonádét szerettem volna inni, erre idehívja nekem az antikrisztust?
Mit mondhattam volna? Azzal, hogy engem nem említ, Fruzsi azt hiszi, hogy meg szeretném lepni Marcit, a fiú pedig el fog jönni, mert azt hiszi, hogy csak beugrik egy pár percnyi kedélyes beszélgetésre, ellenben ha tudja, hogy én itt várom, tuti nem jönne el, akkor pedig azonnal lebuknék a kedves pultos lány előtt.
Patthelyzet.