Ellentétek

71. fejezet

Valami zajra ébredtem, aztán egy káromkodást hallottam, de nem tudtam kinyitni a szemem. Túl nehéz lett volna.
Ki tudja, mennyivel később pedig melegség borította be az arcom, aztán ahogyan visszatértem a valóságba, felfogtam, hogy valaki simogat.
Összehúztam a szemeim, kicsit megmozdultam.
- Shh, semmi baj! - csitított Marci, és villámgyorsan kipattantak a szemeim, hiszen fogalmam sem volt arról, miért mentem át hozzá. Ahogyan semmi másról sem. Ott volt bennem az a keserű érzés, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam eldönteni, álom volt vagy valóság, amit át kellett élnem korábban.
Ugyan úgy, a kanapén ébredve kellett egy kis idő nekem, hogy összeszedjem a gondolataim. Ténylegesen elbizonytalanodtam a józan eszem meglétében.
- Szia - halkan suttogta nekem, én pedig válaszul elismételtem a szót köszöntésképp, azonban kezét lefejtettem az arcomról, hogy felülhessek.
- Milyen nap van? Hány óra? - kezdtem dörzsölgetve a szemeimet. Minden álmosság elszállt belőlem, azonban nem lettem sokkal boldogabb, mikor aggódó pillantásokat kaptam válaszul.
- Te sírtál? - nyúlt felém puha ujjbegyét az arccsontomra helyezve, majd feltérdelt, hogy ne a sarkán üljön tovább, hanem egyvonalban legyen az arcunk.
Vállat vontam, hiszen nem tudtam, álmomban sírtam-e, vagy valóban igaz volt mindaz a borzalom. Túlságosan valódinak tűnt minden, és emiatt továbbra sem nyugodott meg a gyomrom.
- Hány óra? - megismételtem a kérdésem, mire végre a szememből a telefonjára lesett, és válaszolt.
- Hajnali három múlt - kicsit félve nézett rám, mintha nem tudta volna, mire számítson.
De még mielőtt megkérdeztem volna, hányadika, üzenetet jelzett a telefonja.
Gyorsan elolvasta, én pedig akkor rájöttem, hogyan derítek ki mindent, nem törődve azzal, hogy sejtettem, nagyon fog fájni az igazság. Akkor is, ha nem egy rossz alak, még érhet súlyos meglepetés!
Miután eltette a telefont a farzsebébe, a térdeimre fektette tenyereit, úgy nézett a szemembe.
- Minden rendben? - teljesen értelmetlen kérdésével csak azt bizonyította, hogy feszült, illetőleg érzi a bennem tomboló vihart, mivel nagyon is jól tudta, hogy nincs rendben semmi...
Minek beszél hülyeségeket?
Úgy határoztam, nem válaszolok neki, reméltem, hogy valójában nem ezt akarta megkérdezni, és csak hozzám hasonlóan ő is zavart volt.
Válasz helyett könyörtelenül meg akartam kérdezni mindent, amire úgy éreztem, hogy jogom van tudni a válaszokat.
- Ki írt neked? - teljesen érzelemmentes, szinte halott volt a hangom. Nyeltem egyet, mielőtt belekezdett volna a mondanivalójába.
Azt fontolgattam, milyen hangnemben kellene vele beszélnem, lévén eldöntetlen a helyzetem.
- A főnököm - mosolyodott el erőltetetten, de nem hatott meg. Érdeklődve vizsgálta az arcom, vajon mit fogok reagálni.
- Hogy hívják? - tettem fel egy újabb egyszerű kérdőmondatot, aztán összeszorítottam az állkapcsomat, hogy az állcsontom kiélesedett.
- Miért érdekel ez most téged? Rosszat álmodtál? - aggódóvá vált, habár fogalma sem volt, mi játszódott le bennem.
- Nem vagyok biztos benne, hogy álom volt - vallottam be őszintén, és egy könnycsepp végigcsordult az arcomon. Talán a visszafojtott indulatok miatt, talán azért, mert nem akartam, hogy igaz legyen. Nem tehettem ellene, egyszerűen megtörtént, és könnyeztem a fiúm szeme láttára.
A velem szemben térdepelő fiatal férfi nem reagált, csak megfeszült a fogása a lábaimon. Nem tudta, mit mondjon.
- Válaszolj nekem, Marci! - miután eltelt majdnem egy perc, kissé hisztérikus kezdett lenni a hangom, és elértem a célom vele, pedig nem volt szándékos. Azonnal rávágta a választ, szinte még a nevét sem tudtam teljesen kimondani, egybefolytak a szavaink.
Valamiért azt reméltem, aggódik. Miattam, miattunk, magáért. Egyúttal a véleményem miatt is.
- Gabi, az istenit! Gabi! - mondta sietve, csak nehogy mégjobban kiboruljak, majd néhány újabb üresen eltelt másodperc múlva kiengedett egy hangos sóhajt. Én ismét lenyeltem egy gombócot, ami a torkomat nyomta, közben a kezeimet néztem, ahogyan az ölemben pihentek.
Kis hatásszünet állt be, azon filóztam, a Gabi vajon férfire utalhatott, vagy egy lány beceneve lehetett-e. De nem ezt akartam igazából kideríteni, így túl kellett tennem magam a hiányzó információn.
- Mi a munkád? Hallani akarom - lassan, szinte szótagolva kérdeztem meg, továbbra is kerülve a szemkontaktust.
Nem érkezett egyből válasz, csak a térdeimről elmozdított kezeit csúsztatta a combjaim külső oldalára, hogy megnyugtasson. Vagy talán, hogy magát nyugtassa.
- Azt hittem, ezt megbeszéltük, Emma! Nem mondhatom el... Még nincs itt az ideje - kezdte érdes hangon, ami miatt az enyém élessége még hangosabb csapásnak hangzott, ahogyan hirtelen felcsattantam, félbeszakítva őt.
- Ne hazudj nekem! - a szemeibe bámultam, nem tudta megszakítani a pillanatot. Annyira intenzív volt, én pedig annyira ideges, hogy ismét könnyezni kezdtem. Utáltam, hogy nem tudta hová tenni a kirohanásom, utáltam, hogy könnyeztem idegességemben, és azt is, hogy milyen helyzetbe kellett kerülnünk.
A továbbra is előttem térdelő csodás arcú fiú megint nem szólalt meg. Csak pislogott, mint egy hal a vízben... Csalódott voltam, hisz kicsit többet vártam tőle. Valami indulatot, vagy ha mást nem is... szavakat!
Elkaptam róla a tekintetem, majd mikor visszanéztem rá, csak egyetlen szót mondtam neki:
- Tudom - suttogtam, a hangom elcsuklott. Igyekeztem a tudtára adni a nézésemmel, hogy mire gondolok, de addigra már a hülye is kitalálta volna, mi volt az összefüggés a korábbi kérdezősködésem és az utolsó szavam közt.
Reméltem, hogy nem fog értetlenkedni, ahogyan azt is, hogy azt mondja majd nekem azon a különleges lágy hangján, hogy mindez csak egy rossz álom volt, ő pedig igazából csak egy államtitkokat őrző fontos ember vagy valami, sőt jobb lesz, ha elfelejtjük az egészet... De egyre csak visszatért a gondolat, hogy nem értette meg, mire céloztam.
Mi van, ha tagadni fog? Vagy ha megvédi magát valami tök irreleváns dologgal, én pedig örömmel bólintanék mindenre, mert könnyebb lenne elviselni a hazugságait, mint a fájó igazságot. De amíg gondolkodtam, nem történt ilyesmi. Sőt, semmi sem történt.
Az arcát kémleltem, kezdett megzavarni, hogy formás ajkai mennyire ápoltnak tűntek, pedig fontosabb gondolataim is voltak a szájánál.
A növekvő borostájára fókuszáltam, mikor végre megszólalt, a tekintetünk pedig újra találkozott.
- Hogy... hogyan? - kis szünetet tartott, nyelt egy hatalmasat, hogy szinte nekem fájt.
Szíven ütött, hogy nem a szokásos vágyat láttam íriszeiben, hanem egy ijedt kifejezést. Az okát nem tudtam megfejteni, de azt hittem, azért viselkedhetett furcsán, mert őt is éppúgy padlóra küldte az egész dolog, mint engem. Csak persze másképp... Minden esetre szokatlanul reagált.
- Mi? Ez... nem... - nem tudta, mit is mondjon, kifújta a levegőt, és lenézett a lábaimra. Elhúzta tőlem a végtagjait, én pedig még mindig csak arra vártam, hogy mondjon valami értelmeset, hogy megmentsen mindkettőnket. Amikor rájöttem, hogy nem egy filmben vagyunk, hogy nem fog megtörténni a romantikus fordulat, illetve nem fog bevágtatni az üvegajtón egy lovag, hogy elvigyen meseországba, akkor ismét könnyezni kezdtem. Nem azért mert egy lovagot akartam, hanem mert Marci volt az a lovag, és tudtam, hogy az nem az a pillanat volt, amikor azt mondtuk, amit a másik hallani akart... Persze semmit sem segített rajtam, hogy a barátom csak egy volt a sok dolog közül, aki fejfájást okozott, mégis rendületlenül hittem abban, hogy helyre tudja hozni.
Amikor nem jött felőle hang, már azzal is megelégedtem volna, ha csak megcsókolt volna, egy olyan igazi csókkal, amiben mindent elmondhatott volna, de nem érkezett életjel felőle a kifújt levegő csiklandozó érzetén kívül, amit a lábamon érzékeltem. Szép lassan, észrevétlenül felgyorsult a szívverésem, egyre hangosabb és hangosabb zihálásba kezdtem, úgy éreztem, megint el fogok ájulni. Talán a csók gondolata tette be a kaput, talán minden más, de nem bírtam már sokáig.
- Kitől? - csak ennyit tudott értelmesen kérdezni, azt hittem, egy örökkévalóság telt el, mire eljutottunk idáig. Azonnal a pillantása után kutattam, de csak miután befejezte a kérdőszót nézett rám. Íriszei sötétzölden csillogtak, fogva tartva az enyémeket. Fenyegetve éreztem magam, habár nem tudtam, miért, csak azt, hogy ez nem helyes. Megijesztett, és olyan hirtelen vágtam rá a választ, hogy bele sem gondoltam, mik lehetnek a következményei.
- Fruzsi - leheltem, és nem szóltam többet.
Ahogyan ő sem mondott egy szót sem. Nem akartam bajba keverni egykori barátnőmet, azonnal megbántam, hogy eljárt a szám.
Azonban Marci továbbra sem mentegetőzött, nem kérdezte, mit tudok, egyszerűen nem csinált semmit. Bennem pedig lassacskán újra felment a pumpa, átvéve a félelem és megbánás helyét, felépítve ezzel azt az izzó dühöt, amivel józan ész híján keveset tudtam kezdeni, és a bennem fortyogó indulatok csak a megfelelő mozzanatra vártak arra, hogy kitörhessenek. Ezúttal sokkal nagyobb vihar tombolt bennem, mint néhány pillanattal korábban.
Becsukott szemmel igyekeztem lassítani a légzésem, de egyre csak feltolultak bennem az emlékek az elmúlt nap eseményeiről.
Legalább meggyőződhettem arról, hogy nem álmodtam.
Megállíthatatlanul nyomultak a felszínre a szörnyűséges rémképek, majd utánuk az általuk kiváltott súlyos szavak is, amelyek terhe nyomta a mellkasom, mígnem kiadtam magamból. Még ha csak a sötét hajú macsó lett volna a hibás, akkor sem kellett volna rajta csattannia mindennek, de abban a helyzetben mindennek volt helye a fejemben, kivéve az ésszerű gondolatoknak. A legapróbb mozdulata elég volt, hogy kirobbantsa belőlem a szavakat.
- Emma - kezdte volna Marci, de ahogyan megéreztem a tenyerét az arcomon, azonnal elkaptam onnan a kezét, és felcsattantam.
- Meg se próbáld! Ne nyúlj hozzám - üvöltöttem rá, és a félelmet, amit vele szemben éreztem, nem titkoltam tovább. Magamat is sikerült meglepnem azzal, hogy milyen hisztérikusra sikerült emelnem a hangom. Ahogyan azt sem értettem, mi ütött belém. Bármelyik másik pillanatban ölni tudtam volna egy érintéséért...
Láttam rajta, hogy küszködik, magában vív csatát, csak abban nem voltam egészen biztos, hogy mi miatt. Velem szeretett volna kiabálni, vagy a történtek kavarták fel?
- Kérlek - szinte könyörgött, a fájdalom a hangjában még jobban bántott.
- Nem akarom hallani a hangodat! Megvolt a lehetőséged, de te nem mondtál nekem semmit! Nem mentegetőztél! Nem hiszem el, Marci! Hogy tehetted ezt?! - akkor már zokogva, magamon kívül ordítva kapkodtam össze magam a cuccaimmal együtt, és kijött belőlem, ami kikívánkozott, de cseppet sem könnyebbültem meg tőle.
A szavaim terhe nem engem nyomott, azonban a hátamra telepedett egy borzalmas nehezék, amiért a partnerem bántottam.
A legszomorúbb az egészben pedig az volt, hogy semmit sem gondoltam komolyan...
Megint, egyből azután, hogy befejeztem és enyhült az agresszióm, megbántam.
Botladozva jutottam el az ajtóig, hogy haza indulhassak, de a könnyeimtől alig láttam bármit is. Néhány másodperc múlva, az akkori helyzetemből hirtelen azt sem tudtam, hogyan kecmeregtem oda... Teljesen elgyengült az elmém.
Ott hagytam a barátomat térdelve, összetörve, és ő csak nézett utánam szótlanul. Egy pillanatra megálltam, végiggondoltam volna a dolgokat, de sajnos semmit nem tudott felmutatni az agyam. Nem tudtam nagyobb fájdalmat elképzelni, mint ami akkor mardosott belülről. Kezdett ténylegesen sok lenni, tudtam, hogy nem fogom tudni kezelni, ha történik még valami.
Még egy ilyen kirohanás magamtól, és sosem bocsátom meg a meggondolatlanságom.
Ráadásként remegni kezdett a testem, éreztem, hogy lassan minden adrenalin elpárolog belőlem, és felmondja a szolgálatot az összes funkcióm. Addig viszont a maximális sebességgel ontottam magamból a szavakat, sajnos teljes mértékben kontrollálatlanul.
Az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, az ágyam volt, úgyhogy a kilincsre tettem a kezem. Azonban az ajtó be volt zárva, így eszeveszettül cibálni kezdtem, közben folyamatosan rikácsolva a következőket:
- Engedj ki, az ég szerelmére! Nyisd már ki az ajtót! - egészen addig csináltam ezt, míg Marci meg nem jelent mögöttem, óvatosan lefejtve a kilincsről a tenyerem, és végtelen szomorúsággal a hangjában megszólalt.
- Nem engedhetem, hogy elmenj - halk hangja épphogy eljutott a fülemig, de nem fogtam fel az óva intés mögöttes tartalmát.
- Azonnal engedj ki! Haza akarok menni! - szinte elhaló hangon beszéltem, teljesen magamon kívüli állapotok törtek rám. Nem tudott érdekelni, mit gondol rólam többé, nem tudtam feldgozni ennyi mindent.
- A rohadt életbe, Emma! - felemelt hangjára azonnal elhallgattam, de egy sóhjtás kíséretében normalizálta a hangerejét. - Ha valóban tudod az igazságot, hidd el nekem, tudom, mi van odakint ilyenkor, és nem engedem, hogy kitedd a lábad innen - még mindig fenyegetve éreztem magam, de már nem érdekelt semmi. Az sem, hogy esetleg minden csak kamu volt annak érdekében, hogy ne menjek el...
Elegem volt belőle, mégis annyira akartam őt... Eszembe jutott, mikor egyik este hazafelé majdnem áldozatul estem néhány részeg fószernak, és ez annyira felnyomta bennem a pumpát, hogy megint kitört belőlem a düh.
- Mit érdekel téged?! Hol voltál, mikor szükségem lett volna rád? Egyik éjszaka egyedül voltam az utcán, és te, a nagymenő, aki mindig ott segít ahol kell... Sehol sem voltál! Rád sem bírok nézni - köptem a szavakat, de közben a mellkasom rohamszerűen húzódott össze, és azt hittem, abban a pillanatban ájulok el. Annyira fájt, hogy bántottam őt. Legbelül tudtam, hogy nem feladata engem megvédeni, mégis muszáj voltam dacolni vele... Nem bírtam leállni, az agyam ellentmondott magának, a szám megállíthatatlanul járt, a szakadék szélén egyensúlyoztam...
- Azt sem tudom, mit higgyek el - sóhajtottam szaggatottan, és eszembe jutott, hogy valószínűleg egyik barátnőm se fogadna be egy éjszakára sem azok után, amilyenné váltam az utóbbi időben... Amikor elért a felismerés, hogy nem tehetek semmit a kilátástalan helyzetem ellen, hirtelen nagyon erős késztetést éreztem arra, hogy becsukjam a szemem. Mintha egy pillanat alatt elálmosodtam volna... Beleestem a szakadékba.
Elveszett a tudatom, a látásom elhomályosult, a lábam pedig megrogyott. Azt hiszem, a karjaiba borultam.
Közben hang nélkül rázkódott a testem a megpróbáltatásoktól, amiket át kellett élnem, de már nem tudtam a gyengeség ellen mit tenni.
- Nyugalom, drágám! Minden rendben lesz - Marci a karjaiban ringatott, ölelt, és éreztem, hogy felmászik velem a lépcsőkön. Nem akartam, hogy velem aludjon, nem akartam a közelében sem lenni, azt pedig végképp nem, hogy öleljen.
Csak és kizárólag azért nem, mert tudtam, hogy elgyengülök tőle. Na, nem mintha bármit is tudtam volna tenni... Valahogy nem voltam képes tudatosan csinálni bármit is, mégis érzékeltem mindent. A gondolataim működtek, és lázadtak.
Marci ellen. Az érintése ellen, a becézgetése, az illata és minden lehetséges mozzanata ellen! Minden egyes pillanattal csak közelebb láncolt magához, és tudtam, hogy nem szabadna hagynom!
Fogalmam sem volt, mi történt velem. Talán idegösszeroppanást kaptam...
Lefektetett, levette a ruháimat, csak fehérneműben hagyott, majd betakart, kis idő múlva pedig bebújt mellém. A mellkasán szipogtam, ő simogatta a hátam. Nem tudtam megnyugodni, pedig annyira akartam Marcit. Azt akartam, hogy sose engedjen el, és közben azt is, hogy ne érjen hozzám soha többé.
Utáltam, és imádtam vele lenni egyszerre. És ez még csak néhány volt a rengeteg kettős gondolat közül, ami az elmúlt nap folyamán megfertőzte az emlém.

Sorry, tényleg nem tudom, mi van velem mostanában, de megint elveszítettem az egész fonalat, amit nemrég végre elkaptam... Először is, vártam néhány infóra, utána pedig megváltoztattam az egész történés-menetet, majd megkérdőjeleztem magam, és még most sem tetszik a végeredmény...
VISZONT!
Ennél a kifejlésnél már csak azt várom jobban, hogy a legvégén kiderüljön néhány meglepi kulisszatitok! Még azt sem tudom, mennyit árulhatok el majd.
Ja, és tudom, hogy elcsépeltnek tűnik ez a bűnözős sztori, de annyian tippeltétek és találtátok el, hogy így már nem volt csattanó jellege, pedig nagyon annak szántam! Illetve, továbbra is hajtogatom: várjátok ki a LEGESLEGVÉGÉÉT! ;)
És bocsi a sok csúszásért, de talán az előzőek után nem is ártott, ha ülepedett kicsit ez a sok minden.
Ez egy sokkal hosszabb fejezet volt egyébként, kb 6ezer szó... de kettészedtem, mert ebben elég sok az indulat így karácsony előttre. Remélem tetszik nektek, és továbbra is várom a visszajelzéseket!
Nyugodtan b@sszatok le, megérdemlem a késés miatt!