Ellentétek

32. fejezet

Helóbeló! Facebookon megtaláljátok az Ellentéteket ilyen néven, gyerünk lájkolni, építsünk közösséget! Gyors kérdés: szerintetek mi lesz a könyv vége? :)

- Már világos van - állapítottam meg, miközben a busz felé sétáltunk.
- Hazakísérhetlek? - kérdezte Marci, mikor már csak kettesben sétáltunk.
- Persze, örülnék neki. A szüleim elméletileg elég korán kelnek mostanában, szóval remélem, haza tudok jutni valahogyan.
- Aludhatunk nálam pár órát, ha gondolod, és akkor biztosan nem lesz furcsa, hogy túl korán állítasz haza.
- Még átgondolom, de nem rossz a logikád - nevettem. Mégiscsak furcsa lenne nála aludni teljesen önszántamból. Habár ismét szülői lebukás veszélye miatt. - Kicsit abszurd, hogy nekem az érkezés a rizikós, nem az elmenetel - állapítottam meg, de ezen kívül nem sokat beszélgettünk.
Már csak arra lettem figyelmes, hogy le kell szállnunk a buszról, és menet közben elaludtam.
- Meg is jöttünk? - kérdeztem nyűgösen, mivel tudtam, még sétálnunk is kell. - Viszel a hátadon?
Marci elnevette magát, és poénnak tartotta, de két sarok után rájött, hogy túl lassú vagyok félálomban, és egyébként is, szóval tényleg felvett a hátára.
- Nehéz vagy - fújtatott, de én csak kinevettem.
- Mindketten tudjuk, hogy hazudsz - súgtam a fülébe, de nem hatotta meg.
- Szerencséd, hogy nem kell sokat mennünk - és innentől csendben haladt velem a napsütésben. Felfelé. A gyönyörű budai utcákon.
***
- Szeretnél beszélgetni? - kérdeztem félve, miután megérkeztünk Marci házába, és vizet töltött nekem egy pohárba.
- Szó sem lehet róla, álmos vagyok - mosolyogtam rajta és a makacsságán. - Veled ellentétben én nem aludtam egy percet sem a buszon - puffogott, de nem tudtam komolyan venni.
- A kanapén alszom, jó? - dőltem le az említett bútordarabra, és akkor jöttem rá, hogy még mindig nem pihentem ki magam.
- Kihúzom neked, és hozok egy takarót, addig keress magadnak egy pizsamát nyugodtan - irányított fel az emeletre, aztán benyitottam a szobájába.
Rend és tisztaság. Ezt hogy csinálja?
Kellemes friss levegő volt a szobában, de az ablakok nem voltak nyitva. Ennyire házias lenne?
Amíg szemléltem a szobát lehuppantam az ágyra, és minden egyes apró részletet megfigyeltem. A rengeteg könyv és film mind szépen sorban a polcokon csücsült, az ablakból a tükörképem bámult vissza, és sokáig nem történt semmi, csak ültem az ágyon. Nem volt ott egy lélek sem rajtam kívül. Hihetetlen, hogy mindig olyan sok érdekeset tudok találni ebben a szobában...
- Még nem vagy kész? - kukucskált be az ajtón Marci. Bambulásomból felriadva jöttem rá, hogy ő közben megágyazott nekem a kanapén...
- Valahogy nem visz rá a lélek, hogy turkáljak a szekrényedben - vontam vállat. - Ellenben kicsit elbámészkodtam - vallottam be, mire mosolyogni kezdett, és a szekrényéhez sétált, majd miközben válaszolt, kivett nekem egy pólót.
- Észrevettem. Tessék - nyújtotta felém az ismét fehér ruhadarabot.
- De nem nyúltam semmihez - tettem hozzá büszkén, miután megköszöntem a pizsamát. Nem válaszolt, csak elismerően bólintott egy iszonyatosan bájos mosollyal. Nem is zavarja már, hogy bámészkodok, hogy bemegyek a territóriumába, hogy egyedül tartózkodom a privát helyiségében? Valami nem stimmel vele...
- Odalent megvárlak - ígérte, én pedig villámgyorsan átöltöztem, és konstatáltam, hogy a fehér ruhadarab közel sem olyan nagy, mint a múltkori. Nem ért el a combom közepéig, de még csak a melleimet se takarta el annyira, mint a korábbi óriási pólója. Jobban feszült, kevesebbet rejtett. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hiszen az öltözés általi hirtelen hűvös miatt még a mellbimbóim is megkeményedtek, ami képtelenség, hogy ne látszódjon át.
Így mégsem mehetek le!
***
A szépen megágyazott kanapén ülve beszélgettünk, pedig Marci állítása szerint nagyon álmos volt. És nem mellesleg én is.
- Hova jártál iskolába? - kérdeztem lazán, hátha mesélni kezd. Ha már beszélgetünk, ne csak felesleges dolgokról legyen szó...
- Innen nem messze volt egy kis iskola, anyukám is ott volt tanító, és a tesómmal mindig együtt sétáltunk suliba. Már lebontották az épületet, de egyszer elmehetnénk, nem tudom, mi van most a helyén - tűnődött. Szóval ilyen bőbeszédű, mikor álmos. Nem rossz!
- Tetszik az ötlet - mosolyogtam, majd közelebb húzódtam Marcihoz, és egy ásítás kíséretében rádöntöttem a fejem a vállára.
- Álmos vagy? - próbált rám nézni, de nem sikerült neki a különleges pozíciónk miatt.
Újra ásítottam, mire kuncogni kezdett. Elég válasz volt a kérdésére.
Olyan furcsa reggel visszaaludni, mintha nem is ebben a világban lennénk. Olyannyira félálomban voltam, hogy nem igazán tudtam átgondolni, mi okozta ezeket a furcsa változásokat Marciban a szobája és a beszélőkéje kapcsán...
- Mesélj magadról, az anyukádról, kérlek - dünnyögtem, és a vállán fekve feljebb tornáztam az arcom, a nyakához nyomtam, ott pedig mélyet szippantottam a mámorító illatából. Cseppet sem volt kényelmes pozitúra, de az a jellegzetes Marci-illat mindent megért.
Magam sem tudom, mi ütött belém, olyan lettem, mint egy kiscica, aki bebújik mindenhova, és várja a jól megérdemelt cirógatást.
Mit meg nem adtam volna, hogy átöleljen, és álomba ringasson...
- El fogsz aludni - sóhajtott. - De rendben. Nem sokat tudok magamról mesélni, nem volt túl jó a gyerekkorom. Az édesanyám volt a mindenem, és mikor a szüleink elváltak, a tesómmal is megromlott a viszonyunk. Hogy őszinte legyek, nem tetszik nekem, hogy jóban vagytok, és féltelek egy újabb csalódástól...
- Milyen ironikus - mosolyodtam el lustán, és szinte hallottam, mit gondolhat...
- Milyen vicces valaki, ha álmos - fejét oldalra biccentette, az enyémen támasztotta.
Továbbra is kényelmetlen volt, de amikor beszélt, a kellemes rezgés, ami a testében keletkezett, átáramlott az én testembe, és szinte megrészegített.
- Marci, - szóltam, és picit mocorogni kezdtem, hogy jobban befészkeljem magam - gondolkodtál már azon, hogy mit szeretnél anyukád szobájával kezdeni?
- Ami azt illeti, igen. Átnéztem pár dolgot, és van olyan, amit szeretnék megtartani. Örülnék, ha segítenél!
- Persze, csak szólj - ásítottam újra.
Pár perc után, már az álmom küszöbéről rántott vissza a hangja.
- Még mindig nem tudatosult bennem, hogy elment. Nem volt annyira hirtelen, de sosem hittem volna, hogy ennyire kötődöm hozzá. Emlékszem az első könyvre amit kaptam tőle. Az első pofonra apámtól, minden családi nyaralásra, minden percre abból az időszakból, mikor tönkrement a családunk, és az is tisztán itt van a fejemben, hogy mit reagált apám, mikor megtudta, hogy anya beteg... - itt tartott egy kisebb szünetet, én pedig nem mertem megszólalni, hiszen végre megnyílt előttem. Az egyik karommal átkaroltam, ezzel is jelezve, hogy bár félig alszom, azért támogatom. Jobban belegondolva, azért elég furcsa, hogy néha úgy viselkedünk, mint egy pár, néha pedig minden darabikra hullik, és érthetetlen... Nehéz bevallanom magamnak, de muszáj a gondolatot valahogy meghonosítanom az agyamban, mert Marcinak igaza lehet. Jobb minden pillanatot csak megélni és nem túlgondolni...
- Alighogy elkezdtem a gimit, elkezdtem komolyabban sportolni, és tönkrement a családunk. Onnantól kezdve nekem kellett anyát és magamat eltartanom, mert anyám kishíján idegösszeomlást kapott. Akkoriban bontották le azt a kis iskolaépületet is. Nem tanultam, de elkezdtem azt csinálni, amit az apám korábban. Konfliktushelyzeteket generáltam, ittam, csajoztam, és eltaszítottam magamtól mindenkit. Később rájöttem, hogy csak az anyámra számíthatok, kezdtek rendbejönni a dolgaink, megpróbáltam tartani magunkban a lelket, de már azt sem tudom, ki tarthatná bennem...

Újabb csend következett, éreztem, hogy ezt még soha nem mondta el senkinek rajtam kívül, és már tényleg nehezen tudtam ébren maradni, de semmiért sem mulasztottam volna el ezt a kiváló alkalmat. Talán soha többé nem lesz ilyen. Megsimította a hajam, majd beleszagolt, és adott egy puszit valahová a fejemre.
- Tudtam, hogy elalszol, te csodabogár - sóhajtott. Azt hitte, alszom. A testemben végigfutott a már jól ismert (te jószagú, Marci előtt jóformán azt sem tudtam, milyen érzések lehetnek egy női testben) bizsergés, és nem hittem a fülemnek. Csodabogár? Mi jöhet még, atyám!
Vártam, hátha történik valami ezek után.
Semmi. Mi van, ha ő is elaludt? Biztos nem, mert még ül, és én rajta támaszkodom.
Megfogott a csípőmnél, és a hátamat támasztotta a másik karjával, lefektetett. Betakart, én elmosolyodtam egy picit, totálisan ébren voltam.
- Akkor lettem biztos abban, hogy velem aludtál, mikor megéreztem ezt az édes illatot a párnámon. Összetéveszthetetlen - dünnyögte, miközben a hajam simította ki az arcomból, de lehet, hogy mindezt már csak álmodtam. Lehet, hogy mégsem voltam teljesen ébren?
***
Valami furcsa zajra ébredtem, aztán mocorgás támadt a közvetlen közelemben. A szemeimet dörzsölgetve próbáltam kivenni bármit a történtekből, de nem láttam semmit.
Azt sem tudtam, hol vagyok, hogy mennyi az idő, vagy hogy álmodom-e, de azt érzékeltem, hogy egy Marci-illatú egyén fészkel be mellém, és teljesen meggondolatlanul szóltam az idegenhez.
- Mit keresel itt? - nyávogtam, de a betolakodó csak kuncogott rajtam. Azt a hangot pedig ezer közül is megismerném...
- Ne aggódj, jó leszek - ígérte, és amikor mosolygós szemekkel meredt rám, egy kellemes érzés járt át. Újra lehunytam a szemem, és inkább nem gondolkodtam azon, hogy mégis velem alszik.
Amennyire fel tudom idézni, Marci elhelyezkedett mellettem, és nem értünk egymáshoz.
Fel sem fogtam, hogy megint egymás mellett alszunk.
Nem tudtam, hogy csak álmodtam-e az egészet, de teljesen úgy rémlett, hogy Marci magához ölelt. Minden esetre szokatlan érzés volt, még akkor is, ha csak álmodtam.
Felkeléskor sem voltam biztos az egészben, ugyanis Marci nem volt sehol a szobában.
Halkan nyöszörögtem, akkor még abba sem gondoltam bele, hogy talán Heniék épp engem bámulnak a nappaliban...
Lassan kinyitottam a szemem, realizáltam, hogy szerencsémre egyedül vagyok, megtapogattam magam mellett a helyet, ahol minden bizonnyal Marci feküdt, de ahogy a fejem kitisztult, egyre homályosabban rémlettek a korábbiak. Az időérzékem teljesen elveszett. Be volt sötétítve a nappali, esélyem sem volt megtudni, mi a helyzet, és kezdtem kicsit pánikolni is, hátha kerestek a szüleim, vagy valami...
Nyújtózkodtam egy óriásit, közben pedig a vélhetően Marci által használt párna alatt egy kemény anyagot éreztem. Először kicsit megijedtem, vagy talán csak meglepődtem, de aztán a kiváncsiságom győzött, és bekukkantottam a párna alá.
Egy levelet találtam, rajta a nevemmel. Mi??!