Ellentétek

44. fejezet

Éppen bebújtam az ágyamba, mikor megrezgett a mobilom, és mivel a komódon volt, az felerősítette a hangot. Egy üzenetet jelzett.
"Azt hiszem kisasszonyként leszel benne a névjegyzékemben 👸🏼" 
Miután elolvastam, kiült egy levakarhatatlan mosoly az arcomra, olyan jól esett Marci üzenete. Az is, hogy gondol rám, pedig nem sokkal korábban váltunk el, és az is, hogy kisasszonyként menti el a számom, hiszen azt mindig akkor mondja nekem, ha viccelődünk, mégis olyan előkelően hat. Sokkal jobb, mintha a bevált gúnyos becenevem jelenne meg előtte minden alkalommal, ha kontaktot létesítünk.
Habár nem hercegnőként szerepelek a névlistáján, a hangulatjelet egyszerűen imádom, akkor is, ha mindenki így hív mostanság... Az a kis képecske pont úgy jelenik meg mindig, mintha kimondaná, mégsem írja le, tehát igazából a képzeletemre bízza.
Pedig én úgy szeretem hallani a nevem a szájából... Nem számít, milyen formában nevez meg, ahogy az sem, hogy gúnyos, ideges vagy épp kedves, engem mindig jó érzéssel tölt el, ha valahogy megszólít. Az olyan személyes, van valami meghitt töltete, nem csak a levegőbe beszélgetünk címzetlenül...
Nem akartam túl sokáig gondolkodni a válaszon, igyekeztem lazának tűnni.
"Akarom tudni, eddig hogy voltam elmentve? 😅"
Szerettem, hogy használunk szmájlikat, de azt még sokkal jobban, hogy üzenetben flörtölgetünk! Vagy bármi is ez...
"😉 És én akarjam tudni, hogy te miként tartasz számon?"
El tudtam képzelni, ahogy kacsint egyet, szinte elolvadtam tőle...
Nem válaszoltam neki, gondoltam amúgy is költői kérdésnek szánta, úgyhogy elhelyezkedtem az ágyban, és próbáltam elaludni.
Nos, kicsit sem sikerült... Folyton azok a nyavadt SMS-ek jártak a fejemben, és mintha csak megérezte volna a pár utcával feljebb lakó fiú, ismét írt nekem.
"Elaludtál?"
Kellemes melegség járta át a mellkasom, valamiért nagyon szerettem volna, ha megjelenik a kapunkban és egész éjjel beszélgetünk...
"Nem tudok..."
Rövid válaszomra szinte azonnal érkezett a még annál is tömörebb reakció.
"Én sem"
Úgy éreztem, nem véletlenül történik mindez. Talán ő is rajtam agyalt, reménykedtem benne, hogy hiányzom neki, vagy ilyesmi. Máskülönben miért írkálna nekem?
Pár perc múlva ismét üzenetem érkezett.
Úgy tűnik, próbálja fenntartani a kommunikációt.
"Egyedül mész a piknikre?"
Bizseregni kezdett a hasam a gondolatra, hogy együtt menjünk, de nem akartam kiszolgáltatottnak tűnni, és egyébként is, Fruzsiék felajánlották, mikor a neten visszajeleztem az ottlétem, hogy elvisznek engem is, szóval Marci elkésett.
"Sajnos már elígérkeztem, és amúgy is... Nem szeretném, hogy folyton furikázd a sejhajom"
Reméltem, hogy nem sértettem meg ezzel, mert nem érkezett azonnal újabb olvasnivaló.
Mikor mégis eszébe jutott, hogyan kell gépelni, azt hittem hátast dobok, csak sajnos már alapból is feküdtem...
"Pedig én szeretem..."
Nem sok időt hagyott a túlkombinálásra és félreértelmezésre, azonnal korrigált.
"Mármint furikázni! A sejhajod. 😇"
Az a kis angyal fejecske elengedhetetlen volt, megmosolyogtatott.
Annyira jellemző rá ez a viselkedés, és volt egy olyan érzésem, hogy direkt küldte így a szavait...
Nem tudtam, mit válaszoljak minderre, de sajnos semmi frappáns nem jutott eszembe. Talán túl sokáig gondolkoztam, de nem érdekelt.
"Ott találkozunk!"
Ezzel egyszerre elköszöntem és tudtára adtam, hogy nem vele fogok piknikezni menni.
Most direkt viselkedik úgy, mintha járnánk? Lehet, hogy ezt akarta volna megbeszélni?
***
Eltelt majdnem egy teljes nap, mióta utoljára láttam őt, és azon agyaltam, mi is van köztünk jelenleg.
Nem bírtam magammal, az egész napos szenvedésemet megkoronáztam egy felettébb kifejező szöveges üzenettel, amivel egyértelműen Marci tudtára juttattam, mennyire nyomorult vagyok nélküle, hiszen én kerestem őt. Annyira megalázó volt, hogy én kérdezem tőle, beszélhetnénk-e, hogy percekig meg sem mertem nézni a válaszát.
Végül engedtem a kísértésnek, de csalódnom kellett, és további keserédes várakozásra lettem ítélve. Keserű, mert az állt a válaszában, hogy jelenleg elfoglalt, de közben édes is, mert megígérte, hogy legkésőbb 22.00 óra felé el tud rabolni.
Végül mégsem bírjuk ki a piknikig... Annyira tipikus.
Addig is bemeséltem anyának, hogy nem alszom otthon, mert a lányokkal moziba megyünk, aztán egyiküknél pizsiparty lesz, úgyhogy szabad volt az elmenetelem.
Este tízig nyugodtan elkészülődtem, felvettem azt a kis lila ruhát, amit még a nyár folyamán vásároltam korábban, és nem sminkeltem ki magam, csak a szemem húztam ki, nehogy anyámnak túl feltűnő legyek.
Már 15 perce vártam a feloldozást jelentő telefonjelzést, de semmi sem érkezett. Összekötöttem a hajam, és ledőltem egy babzsákra.
Szokatlan érzés volt, hogy nem tartotta be a szavát, de ötletem sem volt, hogyan reagáljak.
Nem akadhatok ki, de legalább megemlíthetném neki, hogy nem volt szép dolog faképnél hagynia...
Anyukám kopogott be 22.20-kor, hogy el fogok késni, és szeretném-e, hogy apa elvigyen valameddig. Hirtelen ötlettől vezérelve igent mondtam, és bevitettem magam a plázáig, ahol elköszöntem apukámtól, és beültem egy gyorsétterembe várakozni. Nem rendeltem semmit, csak egy kis adag sültkrumplit, és amíg eszegettem, érkezett egy jel Marcitól.
"Nagyon elhúzódott ez az ügy, még dolgozom, de ígérem, hogy egy órán belül nálad leszek! Remélem, megérted"
Mosolyogtam rajta, mert nem tudta, hogy nem otthon vagyok, és azért is, mert olyan nehezére esik bocsánatot kérni...
"A plázában vagyok, itt keress meg, te gazember"
Kicsit próbáltam vele incselkedni, de rövidesen maga alá temetett a kétségbeesés és a teljes zavarodottság. Ráadásul válaszra sem méltatott.
Nem lehetek rá mérges, hiszen a semmiből jött ötletem miatt a munkáját próbálja épp hamarabb befejezni, de mi a szentséges jó ég lehet a munkája, ha majdnem éjfélkor még dolgozik? Minden nap ezt csinálja? Elvégre elég sok jel mutat arra, hogy tényleg éjszakai életet él, de talán néha nappalos, és ha megkérném rá, lehet, hogy orvosolhatná ezt a problémát...
Majdnem elaludtam a kihűlt sültkrumpli felett, mikor hangosan rezegni kezdett az asztalon a mobilom. Kishíján szívrohamot kaptam, az időt sem volt alkalmam leellenőrizni, csak fogadtam a hívást.
- Haló? - szóltam bele egy torokköszörülés után.
- Szia, Marci vagyok. Hol talállak meg, hercegnő?
- A mozinál találkozzunk - ásítottam, majd leraktuk.
Összekapartam magam, egy pillanat alatt újra éber lettem, és alig vártam, hogy találkozhassak a fiúval, akihez megannyi kérdésem lenne. A dühöm elszivárgott, eszembe sem jutott, hogy a nappalos műszakról próbáljam meggyőzni, hiszen nem is tudok semmi konkrétumot...

- Szia - köszönt mosolyogva, mikor hátulról megijesztett. Aprót ugrottam ijedtemben, de aztán mosolyogva köszöntöttem viszont.
- Haragszol, amiért ilyen sokat várakoztattalak? - húzta fel egyik szemöldökét, én pedig karba tett kezekkel próbáltam hitelesen eljátszani a sértődöttet. Bólogattam, de kerültem a szemkontaktust.
- Ugyan már, Emma - fordította maga felé az arcom, én pedig elmosolyodtam, nem bírtam tovább. Nem sikerült hazudnom és nem is vagyok jó az ilyen színjátékokban... Pedig annyira megérdemelte volna, hogy mérges legyek!
- Nos, hova szeretnél menni? Itt a mozin kívül minden bezárt, de az autóban van egy meglepetés neked, hátha kiengesztelhetlek vele - simította meg az egyik felkarom, én pedig leeresztettem a keresztbe font végtagjaimat. Egy sóhajtás után beadtam a derekam, és amíg az autójához érkeztünk, semmitmondó csevegéssel érdeklődtünk a másik napja felől.

Halihó! Tudom, szemét vagyok, mert nem hoztam a fejezetet, pedig vártátok a múlthéten, bocsánat!
Egyrészt köszönöm, hogy szavaztatok, de azt hittem sikerül kicsit több olvasómat megmozgatni. Minden esetre letettem erről az ötletről, lehet, hogy a facebookos oldalt is törölni fogom, mert felesleges.
Másrészt pedig köszönöm, hogy olvastok!
Új borítóval rendelkezünk, remélem tetszik!