Ellentétek

72. fejezet

Annyira szerettem volna arról álmodozni, hogy minden olyan egyszerűen működik. Mint ahogyan elképzeltem korábban, gyerekkoromban... Azt hittem, a gimi után majd minden simán fog menni. Eszembe sem jutott, hogy ilyen nehéz lesz munkát találni, és nem gondoltam volna, hogy egyből beledobnak majd a szüleim a mélyvízbe.
Amikor az érettségimet a kezembe vettem, nem gondoltam arra, mi lesz velem évközben, a télen, csak az járt a fejemben, hogy majd harmincéves koromban hol fogok tartani. Családom lesz és munkám... A köztes időt valahogy kihagytam, pedig éppen azon kellett volna a legtöbbet gondolkodnom.
Az jutott eszembe, hogy nem is lett volna olyan egyszerű az egész tervezet, hiszem sosen akartam apámnak dolgozni... Belenyugodtam volna, habár, nem biztos, hogy boldog lettem volna. Az ajándékba kapott kocsim és Marci csak színesítették a képet, nem számítottam ilyen közjátékokra... Ahogyan a szüleim válására sem.
Megijedtem, hogy egyedül kell mindent rendben tartanom, hiszen biztos voltam abban, hogy képtelen leszek rá.

Hirtelen riadtam fel kimerültségem miatt álomtalan alvó állapotomból, és mikor felültem, elszédültem.
Szánalmas, hogy még alvás helyett is csak forognak a fogaskerekek a fejemben!
Miután a szemem hozzászokott a félhomályhoz, az órát kerestem, vagy a telefonom, de semmit sem találtam, csak egy egyenletesen szuszogó Marcit, akinek bal karja kitárva várta, hogy visszahelyezzem rá a buksim.
Uh, tényleg! A fejem... Azt hittem, leesik a nyakamról, annyira sajgott.
Megláttam a tőlem távolabb eső éjjeli szekrényen az ártatlanul alvó fiú mobilját, ugyanis felvillant a kijelzője, biztosan valami értesítés miatt. Amikor át akartam jutni a mellettem fekvő akadályon, ő megmozdult. Megdermedtem, úgy álltam ott négykézláb, mint egy puma, aki épp támadni készül. Persze ezúttal nem a szexi értelemben...
- Mit művelsz? - morogta, miután pislogott néhányat. Nem akartam belegondolni, mennyire fura lehetett neki arra ébredni, hogy átmászni készülök rajta...
Szerencsétlen helyzetünk miatt csak oldalra fordított fejjel tudtam rákukucskálni, és mint akit rajtakaptak, visszahuppantam a helyemre.
- Szeretném tudni, mennyi az idő - kissé túl tárgyilagosra sikerült a mondandóm, ám nehezen tudtam figyelmen kívül hagyni, mennyire vonzó látványt nyújtott már megint... A hangját nem is említve, ami minden alkalommal, és ez alól az ott üldögélő frusztrált és rettegő énem sem volt kivétel, olyat váltott ki belőlem, hogy semmivel sem lehetett összetéveszteni.
Nem igazán tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá, és a gyomromban gyülekező pillangókat mintha megmérgezte volna a hirtelen felismerés által termelt méreg, amiért eszembe jutott, hogy mennyire nem szabad ilyenekre gondolnom.
- Hajnali öt lesz nyolc perc múlva - sóhajtott, majd visszadobta a fejét a párnára. Észre sem vettem, hogy gondolataim közben megnézte az időt. Lehetnék sokkal figyelmesebb is!
- Nem aludtunk sokat - állapítottam meg, miközben szedelődzködni kezdtem a sötétben.
Miután kimásztam az ágyból, felkapcsolódott egy kis éjjeli lámpa, kis fényt szolgáltatva számomra. Marcira kaptam a tekintetem, és akkor vettem észre, hogy csak fehérnemű volt rajtam, amikor rajtakaptam őt ahogyan végigmért. Eltakartam a testem egy éppen kezem ügyébe akadó vékony paplannal, vagyis legalább megpróbáltam a legnagyobb felületet láthatatlanná tenni, ugyanis kissé kicsúszott a kezemből az anyag, ami még rosszabbá tette az egyébként is iszonyatosan kellemetlen helyzetet.
Emlékeztem, hogy levette a ruháim, és akkor hálás is voltam érte, azonban meg sem fordult a fejemben, hogy ő tisztán látott belőlem mindent, amit csak akart. Reméltem, hogy nem vette szemügyre a még ruhával takart területeket is! De valahogy megkönnyebbültem kicsit, mikor eldöntöttem magamban, hogy hiszek benne, és nem féltem attól, hogy kukucskált volna. Pedig semmi okom nem volt arra, hogy bízzak benne. Talán csak annyi, ahogyan megnézett az imént... Szinte csodált, de nem úgy, mint aki már mindent látott. Amiről ugye természetes jelleggel fogalmam sincs, milyen lehet... De éreztem, hogy nem ilyen.